Álomkergetők

A Soltis Színház világraszóló sikere – avagy pár mondat egy csoportról

forrás: SZÍN 16/3. MMIKL, Budapest, 2011. szept.

„A Soltis Lajos Színház Művelődési Egyesület jogelődje, a Sitkei Színkör 1980. február 15-én alakult. Néhány lelkes fiatal "betanult" egy darabot, aztán, mivel jól érezték magukat, együtt maradtak, folytatták ezt a hobbijukat. Néhányan elmentek, mások jöttek helyettük.” Így kezdődik egy önvallomás, hol másutt, mint a népszerű közösségi oldalon, egy olyan közösség bemutatkozása, amelynek – nem titkolom – régóta híve lettem. Szeretem őket, nem csak a produkciót, amit létrehoznak, hiszen azt igyekszem mindig objektíven szemlélni, de szeretem az embereket, akik mintha mind egyet akarnának. Mintha ugyanazt az álmot kergetnék. S akikhez közöm van, azonos akarások és talán az álmok jogán…
Nehéz ilyen bevezető után tárgyilagos cikket írni. Pedig arra készülök. Szeretném felmutatni ennek az együttesnek a példáját (persze, még sok, sok csoportot ragadhatnék ki, hál’ Istennek, a hazai színjátszók közül), megmutatni általuk, hogy mire képes együtt, egy akarással, pár megszállott ember.
(Szomorú aktualitás és kitérő, hogy miközben e sorokat írom, kaptam a hírt, hogy Gyöngyös meghatározó amatőrszínházi embere, Jankovits Jenő eltávozott e Földről. Holott néhányan örökéletűnek hitték, afféle oszlopos, pedagógus embernek. Az is volt. Hiszen talán minden egyetlen ember gyújtótüzű lelkesedésén múlik… Köré is szép számban gyűltek mindig mások, s újabb és újabb generációkat ejtett rabul a színház számára, a színházcsinálás varázsával. Sőt, újabb csoportok létrejöttét is segítette… Köszönet érte, így utólag is.)
De most a sitkeiekről akarok írni. Akik elindultak egy kicsinyke faluból, mert volt egy-két ember, aki színházat akart csinálni. És elkezdték.
l981-ben, Eugene Labiche: Ilyen a világ és Leánykérés éjjel kettőkor c. darabjával aratták első sikerüket, majd l985-ben, a III. Falusi Színjátszók Vas megyei Találkozóján, Vépen „ugrottak ki”. Kállai István: Regényhős és Tabi László: Az utolsó játszma című két jelenetük előadása bronz minősítést kapott.
Saját bevallásuk szerint 1986 volt az az év, amikor tudatára ébredtek, hogy Megalakították a Sitkei Ifjúsági Kört (bejegyzésére ugyan csak l989-ben kerülhetett sor), s ennek az egyesületnek szakmailag önálló művészeti projektje volt a Sitkei Színkör. Az 1987-ben bemutatott Georges Feydeau egyfelvonásos (Tragikus hirtelenséggel) az első olyan produkciójuk, amelyik 20 előadásnál többet – huszonnégyet – ért meg.
ozama.jjászületésre –a kilencvenes évek derekán, egy Bagon megrendezett ún. műhelytalálkozó után következett be. Az akkor Nem-hivatásos Színházak Egyesületének (ma Magyar Szín-Játékos Szövetség) nevezett civil szakmai szerveződés olyan színjátszó találkozókat szervezett (amíg kaptak rá támogatást), amelyben nem a versengés volt a cél, sőt. A főként szakemberek előtti bemutatókat két-háromnapos próbafolyamat követte, amelyben egy-egy, a csapat számára többnyire ismeretlen rendező vette át az irányítást. Nagyfokú nyitottság szükségeltetett ehhez a munkához, és persze nagy adag érzékenység – a csoport és rendezője részéről, vállalni azt, hogy egy külsős ember szétdúlja, amit ők összeraktak, nem kis dolog. De fordítva se könnyű. A nagyobb szakmai múlttal rendelkező, többnyire a profi színházi világban is jártas (vagy éppen onnan érkező) vendégrendezőnek ismeretlen, jobbára képzetlen színészeket kellett rávenni, hogy nyíljanak meg számára, vegyék az instrukcióit, és formáljanak meg valami mást, újat, mint eddig. Nem volt egyszerű feladat. Hihetetlen jó történetek éppúgy kikerekedtek a dologból, mint országos sértődések. Mondani sem kell, a sitkeiek és Soltis Lajos találkozása a pozitív példák sorát gazdagítja. Visszatérve rövid történetükhöz; a Sitkei Színkör Soltis Lajossal való közös munkálkodása olyan sikert hozott, amely a csoportra kiemelt, országos figyelmet irányított. 1997-ban bemutatták Gárdonyi Géza: A bor című népszínműjéből készült darabjukat Adácson, a Falusi színjátszók országos találkozóján – mondhatni revelatív hatással. Az arany minősítésen túl az előadást meghívtuk a következő év kazincbarcikai, nemzetközi fesztiválra is, ahová egyébként szó-központú előadásokat nemigen, mivel, hiába erősen szövegre épült, mégis, valami stilizált, különösen szép „népi játékot” láttunk. Ez a barcikai szereplés választóvonalnak bizonyult – itt indult meg a társulat az alternatív színházzá válás felé. nagyszerű folyamatot tragikus esemény szakította meg. 2000-ben Soltis Lajos és a társulat vele utazó tagjai autóbalesetet szenvedtek. Művészeti vezetőjük és két kiváló színészük (Sz. Figer Szabina és Kurucz László) belehalt az ütközésbe, Nagy Gábor – aki a társulat alapító tagja, vezetője, rendezője volt, ma is ő vezeti a színházat – súlyos sérüléseket szenvedett, egészsége megrendült. Nem volt könnyű felállni ebből a k.o.-ból. De sikerült.
, s mondhatni segítő inkubátora.
áhasználatra –természetesen” –éa aKívülről úgy látom, a)A magyarországi fesztiválokon kívül rendszeresen járnak „tájolni” – akár biciklis formában is (néhány kellékkel, kerékpáron viszik az utcán, vagy nem egészen színházi körülmények között is előadható darabokat, többnyire vásári komédiákat a környező településekre). 1990-től nyári turnékat szerveznek Erdélyben, kevesebbszer Vajdaságban, néhányszor Felvidéken. 2003 óta évenként két alkalommal, ősszel és tavasszal, 9-12 előadásból álló meseturnét tartanak –alkalmanként több mint kétezer nézőnek – Erdélyben, Székelyföldön és a szórványban. Ugyanitt más előadásaikat is bemutatják, ismerősök már Erdőszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy, Királyhelmec, vagy éppen Zenta, színjátszói és nézőközönsége előtt. Emlékezetes számukra tavalyi fellépésük Kavillóban, a Tanyaszínház – Soltis Lajos egykori társulata - premierje előtt.özel másfél évtized ótaEzerlátó Mesefesztivált eddig hét alkalommal, fesztiválonként 12-14 előadással rendezték meg, ezekből 9-11 volt versenyelőadás. Az egyes fesztiválok látogatottsága átlagosan 1500 fő néző. Ezt a találkozót a Soltis Színház azért hívta életre, hogy a gyerekelőadásokat létrehozó amatőr, alternatív társulatoknak is legyen fóruma, ami egyben a kitekintés és a fejlődés egyik záloga. Maguk is érintettek a témában, hiszen előadásaik zömének stabil közönsége a gyermekkorosztály, sok mesejátékokat mutatnak be. (Érdekes elgondolkodni azon, hogy milyen sokáig nem volt semmi mozgás ezen a téren, miközben hihetetlen számú gyerekeknek szánt előadás él az országban. Aztán szerencsére a főként kisebb létszámú, többnyire alternatív társulatok számára a Marczibányi téri Művelődési Központ szervezte meg nagyszerű Gyermekszínházi Szemléjét – jelentős közművelődési hozadékkal!, majd a kaposvári gyerekszínházi biennálé is létrejött.) Az Ezerlátónak határon túlról is visszatérő vendégei vannak, a zsűriben olyan neves tanácsadók jelennek meg évről évre, mint például Gabnai Katalin. Megjegyzendő, hogy a vendégcsoportok egy részének a celliek biztosítottak szállást, vendégül látva a játszókat. Mert a szükség törvényt bont, és mert szükség sokszor van. A gyerekelőadások egy részét nem csupán Celldömölkön, de a környező települések némelyikén is láthatták az érdeklődők – elsősorban a kisiskolás, óvodai korosztály nézői.
Soltisék kétévenként rendezik meg az öntudatosan Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó–nak nevezett rendezvényüket – ebből 2011-ben az ötödikre került sor– itt fesztiválonként 10-12 előadás, ebből 9-11 versenyelőadás látható. Ma már elmondható, hogy a határon túli magyar csoportok közül is többen vendégei a nívós találkozónak, amely országszerte is egyre népszerűbb. Fájdalom, hogy a nézői látogatottsága – hasonlóan a legtöbb hazai színjátszó fesztiválhoz – nem éri el a kívánatost. (Legyünk kritikusak és jegyezzük meg, hogy a celldömölki néző a legkevesebb. Ez azért is érthetetlen és sajnálatos, mivel olyan csemegékkel találkozhatnának, amiért érdemes volna eljönni a színházba. De nálunk – és itt már Magyarországra gondolok, nagy általánosításban és keserű szájízzel –, a celebek, vagy a „híresek” gyenge haknijai még mindig több nézőt vonzanak, mint a legjobb amatőr előadások. Vagyis nem a Soltis Színház hibája, hogy így alakultak a statisztikai számok.) Ők azért bizakodóak, és megértőek. Tudják, hogy Mesefesztiváljuk előadásai a gyerekeknek nagyon sokat jelentenek, érezhető ez a látogatottságból is. A felnőttek esetében pedig kialakult és gyarapodó törzsközönségük van, és az utóbbi években nemcsak a fesztiváljainkon látnak egyre több új arcot - írják.
Sajnálatos az is, hogy egyre nehezebb támogatásokhoz jutni, akár pályázat, akár más úton. Az önkormányzat is nehéz helyzetben van, ebben az évben már nem adott támogatást egyik fesztivál megrendezéséhez sem. Nagy erőfeszítések kellettek, hogy mégis – a tradíció megtartása érdekében – mégis megrendezésre kerüljenek.
Pedig a Színház sok mindennel próbálkozik – a fentieken kívül is; januárban például már 11. alkalommal rendezték meg a Színészek és színészbarátok bálját – bővítve a kapcsolódási lehetőségeket, közönség-építő alkalmakat. Úgy vélem, a celliek naptárában a jelentős társadalmi események között szerepel a bál.
Tavaly májusban Soltis Lajos Emlékkonferenciát szerveztek, azt már csak én teszem hozzá, mert hűségesek. S ha már a hűségnél tartunk – elmondhatjuk, hogy bármennyire sodró lendületű is az élet, Nagy Gáboron kívül, aki a kezdetektől a társulat tagja, többen vannak, akik megmaradtak. Hol így, hol úgy. Egy alapító taggal, Joós Attilával és feleségével, Simon Teodórával (akivel Attila a Színkörben ismerkedett meg – ahogy az rendes színjátszó csapathoz illik, mármint, hogy legyen egy-két házasság!), a színház Celldömölkre költözése óta felújultak a kapcsolatok. Mindketten vállalkozók, elég sok segítséget kap tőlük a társulat. Martonfalvi Mária, az egyesület pénztárnoka – 1992 óta van a színháznál, s csak pár éve annak, hogy már nem játszik. Herczeg Tamás, az egyesület titkára – l995 és 2001 között színészként dolgozott (sok siker részese, emlékezetes alakításokkal), s időnként ma is „beugrik”, ha más irányú színházi elfoglaltságai engedik. Tanítani, rendezni is vissza-visszajár. Gábor mellett maga a folytonosság Bruckner Roland, aki l997 óta társulati tag, s akit többen örömmel láttunk sokoldalú, mélyérzésű színésszé nőni. (A nővére után jött játszani, ám ő ragadt itt a színház mézén!) S vissza-visszajárnak a „külsősök” is; rendezők, jóbarátok… Katona Imre, Somogyi István, Solténszky Tibor, Lengyel Pál, Ecsedi Erzsébet, Kinszki Judit, Zalatnay Edith, Sirató Ildikó… és sorolhatnánk tovább is. Az egyesület megtartó gyökeret jelent azok számára is, akik színművészeti tanulmányaik után a profi pályára kerültek. S biztos, hogy azoknak, akik – közel százan a harminc év alatt – játszottak a csapatban, életreszóló és emberformáló élményeket adott a színház. Figyelnek egymásra. Minden évben, mint egy kőszínházban – átadják az Anselmus díjat, szigorúan a tagok szavazatai alapján – az évad legjobb színészének. És ugyancsak megbecsülik a háttérben dolgozókat is – „Színházunk erős oszlopa” elnevezéssel is átadnak egy, kifejezetten a segítőknek járó díjat. Ezt már három alkalommal Marton Mikós nyerte el, aki technikai segítőből, a díszlettervek kivitelezőjéből mára igazi díszlettervezővé érett.
Érdemes böngészni a tavalyi konferenciához kapcsolódó kerekasztal-beszélgetés visszhangját is, amely igazolni látszik a Soltis Színház létjogosultságát, elismertségét. Ölbei Lívia újságíró – aki egyébként szintén együttérzéssel figyeli a társulat életének alakulását, így ír: „A kerekasztal-beszélgetés azt is világossá tette (nem először), hogy "sokan vannak, akik szívügyüknek tekintik a Soltis Színház sorsát." Többen biztató üdvözletüket-hozzászólásukat küldték: (az időközben Kossuth-díjjal kitüntetett) Vidnyánszky Attila rendező-igazgatótól Nánay István színikritikusig. Dr. Sirató Ildikó színháztörténész, az OSzK osztályvezetője például azt írta, hogy (...) »a közönségnek van szüksége színházra, a közösségnek, amiből a színházat létrehozni képes tehetség kibontakozott! Annak a közegnek, közösségnek/közönségnek, amelynek és amelyről szól. Ha a közösség és intézményei nem veszik ezt észre és nem tudatosul bennük a saját feladatuk, hát meg kell szólalni és érdemes, meglátjátok!...«"
Ám térjünk vissza a csoport aktivitásaira. 2011. május 31-én sikeres és nagy visszhangú Gálát, jótékonysági estet hívtak életre a színház megmentése érdekében – mivel a csökkenő bevételek miatt erősen megrendült pénzügyi helyzetük, további létezésük, s a külföldi meghívásokhoz teljesítéséhez szükséges fedezetet sem látták biztosítottnak –, minden erőfeszítés dacára azonban kisebb bevétellel, mintsem az valódi megoldást jelentene.
Megrendezték az idei nyáron a színház 30 évét bemutató fotókiállítást is, Benkő Sándor, a Vas Népe fotósának képeiből. Évek óta játszanak nyári, szabadtéri előadásokat is – tavaly a Csongor és Tünde szabadtéri változatát mutatták be, idén Petőfi Tigris és hiénája van színen, Katona Imre rendezésében – ezzel is színesítve a nyári kulturális programok sorát.
A közösségen belül – mert a belső ügyekről is illik szót ejteni – a „holdudvar”; vagyis családtagok és barátok részvételével a kezdetektől tartanak Színjátszó Karácsonyokat, ha az idejük engedi, közös név-és születésnapokat. Igazi közösséggé váltak, s együtt nevelgetik az utánpótlásukat is.
Merthogy még nem beszéltünk arról az igazán fontos tevékenységről, amelyet a színházi nevelés terén végeznek. 2001-től működtetnek színjátszó stúdiót – a város és a környék számos fiatalja került így közvetlen kontaktusba a színházzal. Az első stúdiósok közül való a színház vezető színésze, aki rendez is, valamint az ügyes-bajos dolgok intézésben rendkívül aktív, Benkő Péter Pál, de a következő évfolyamból is verbuválódott három társulati tag. Ők, bár még csak 19 évesek, de már 9 éve vannak a színháznál. Az ő osztályuk – lényegében az Álomevők csapata! - mind a nyolc tagja a társulatnál maradt a harmadéves záróvizsga után is. Közülük, a múlt évadban öten tettek sikeres Színész II. vizsgát. Rajtuk kívül B. Péter Pálnak és Bruckner Rolandnak is megvan ez a minősítése.
A stúdiósok külön program szerint működnek – saját előadásokat is létrehozva – a legjobbak, legtehetségesebbek bekerülnek a „nagyok” előadásaiba is, vagy fordítva. A felkért szakemberek mellett a társulat tagjai közül az „öregebbek” olykor tanítanak is, ki, amit a legjobban tud.
Jelenlegi legnagyobb sikerük is egy stúdiós munkából alakult. A harmadéves stúdiósok - kiegészülve a társulat több tagjával, Deák Varga Rita (a Csetneki Gábor féle Szárnyak Színháza színésze, rendezője) vezetésével mozgásszínházi tréningsorozatot folytattak mintegy 10 hónapon keresztül. A tréningek, próbálkozások során alakult ki az Álomevők c. előadás, az etűdökből álló játék váza, amelyet laza koherenciával fűz történetté az egységes jelmezvilág, és a mozgások indulati fűtöttsége. Az Álomevők a tavalyi évben a legjobb előadás lett a nem-hivatásos színházak között, elnyerve a Magyar Szín-Játékos Szövetség Paál István diplomáját. Annak ellenére, hogy 2010-ben, a balassagyarmati Madách ISzN legjobb előadása a Soltis Színház A végzetes szerelem játéka c. produkciója lett, Katona Imre rendezésében, s mint ilyen, az előadás meghívást nyert Kazincbarcikára, a XX. ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó fesztiválra, versenyen kívül az Álomevőket is bemutathatták. Kissé faramuci helyzet, hogy végül ez utóbbi aratott osztatlan, s kiemelkedő sikert.
Az előadás azóta megjárta Spanyolországot, ahol a Ourense székhelyű nemzetközi egyetemi színházi fesztiválon vettek részt (International University Theatre Festivál - MITEU), illetve július vége felé tértek haza a norvégiai Tromsø-ben megrendezett Dialog 2011 Amatőr Színházi Világfesztiválról, amelyen Magyarország delegáltjaként vettek részt – nem kis örömömre a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus ajánlása jóvoltából. (Csak zárójelben, sajnálatos módon az utazáshoz szükséges támogatást a magyar állam, sem a minisztérium, sem az önkormányzat által, nem tudta biztosítani. Pedig ez aztán az igazi országimázs erősítő tevékenység! Az utolsó pillanatban a helyi szervezők szolidaritási alapjuk terhére maguk fizették a repülőjegyeket.)
A sarkkörön túl megrendezett világfesztiválon a nyitó és a záróelőadás is ők lettek volna, de a sors máshogy akarta – a tragikus norvég események csonkává tették a fesztivált. Mindenesetre a július 15-i első előadás osztatlan szakmai és közönségsikert aratott. A három szakemberből álló szakmai zsűri – Aled Rhys-Jones (Egyesült Királyság), dr. Pinczés István (Magyarország), Danute Vaigauskaite (Litvánia) – egyöntetű véleménye volt, hogy világszinten példaértékű, professzionális előadást láttak, amelynek lenyűgözően magával ragadó atmoszférája és egyedi játéknyelve egyetlen pillanatra sem hagyta elkalandozni a nézők figyelmét. Külön kiemelték a szereplők láthatóan sokoldalú felkészültségét és kitűnő fizikai állapotát, a színpadi kapcsolatok természetes költőiségét és a sugárzó játékörömöt.
A jelenlevő külföldi fesztiválszervezők jóvoltából a Soltis Lajos Színház meghívást kapott Floridába, Olaszországba és Horvátországba, valamint egyeztetések zajlanak monacói, japán és további norvégiai vendégjátékokról is. (Kérdés, lesz-e támogatás az utazásukhoz?)
Itt tartanak ma.
Adott egy színház, amely 30 évvel ezelőtt hobby-tevékenységből indult – s kétségtelen, hogy a színház törzsgárdája, a valamikori sitkei színjátszókból kinőtt élmezőny tagjai, s a hozzájuk edződött, vagy maguk-nevelte fiatalok, ma már komoly szakmai tudással rendelkeznek. A társulat Celldömölkön és tágabb környezetében ma már nem színház-pótló, de színházi funkciót tölt be.
Első jelentős külföldi fesztiválszereplésük óta – ahogy az előzőekben is írtam – egyre ismertebbek külföldön is. (Érdemes elolvasni beszámolóikat, amelyeket igazán élvezetesen ír „krónikásuk”, Nagy Zsuzsi, a színház egyik vezető színésznője. – http://soltisszinhaz.blogspot.com – Kár, hogy az elsőn, vagyis a 2005-ös kairói Kísérleti Színházak Fesztiválján, ahol a Herczeg Tamás rendezte, „…majd mély csöng leng” c. előadásukkal vettek részt, még nem volt ott Zsuzsi, mert akkor lenne teljes a blog.)
S hogy milyenek ők, akik ezt a munkát végzik? Fiatalok és idősebbek, lelkesek, tanulnivágyók. Álmodozók. Büszkék. Kedvesek. Nyitottak. Kitartóak. Felállók. Önként vállalt feladataikat, akár az Egyesületben végzett munkájukat, nem érzik áldozatnak, miközben biztosak lehetünk benne, hogy a színház nem működhetne közel ilyen szinten sem, ha tagjaik valóban nem hoznának hihetetlenül sok áldozatot. Anyagit is, rendszeresen. Éveken át ún. tagi kölcsönökből vészelték át az egyre hosszabb nehéz időszakokat. Ismerve a színjátszók általános anyagi helyzetét, s tudva, hogy nem feltétlenül a legvagyonosabbak kedvtelése a színház, áldozatvállalás ez a javából. S hihetetlen, mennyit dolgoznak!
Otthonra leltek Celldömölkön – minden nehézség ellenére. Jó a kapcsolatuk a Művelődési Központtal éppúgy, mint a város és a megye vezetőivel, akik büszkék is a társulat teljesítményére – mégha nem is képesek mindig igazi odafigyeléssel, és megfelelő anyagi háttérrel segíteni nekik.
„A színház jövője mégis bizonytalan. Például azért, mert a társulat által kamaraszínházként használt épületet (a régi mozit) hosszú távon nem színházi célokra kívánja használni a - megfelelő befektetőre váró – város” - írja Ölbei Lívia, a tavalyi kerekasztal beszélgetés kapcsán. „De maga az épület, amelyben az előadások zajlanak, ebből a szempontból mindig "csak „a jéghegy csúcsa" (vagy "hab a tortán"); a díszletek és kellékek raktározásáról nem beszélve, hiszen a színház folyamatosan dolgozik (stúdiósok, próbák stb.). Most is gyakran előfordul, hogy külső helyszíneken (városi iskola, evangélikus közösségi ház, KMK) próbál, dolgozik a társulat.” Vagyis állandó megoldást kellene találniuk. Kérdés, tehetnek-e ők maguk többet önmagukért, színházukért? Aligha.
Álljon itt néhány adat 2010-es közhasznúsági beszámolójukból:
Összes saját előadás: 170 előadás, 23504 néző
Külföldön 25 előadás, 4244 néző
Mese 106 előadás, 17574 néző
Ifjúsági 19 előadás, 1484 néző
Felnőtt 43 előadás, 3272 néző
Fogadott előadás: 14 előadás, 1110 néző
7 db bemutatott előadás:
• Arany János költeménye alapján: Rózsa és Ibolya (r.: Nagy Gábor) – mesejáték
• Szophoklész: Antigoné (r.: B. Péter Pál) – stúdió II. évfolyam vizsga
• Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (r.: Somogyi István) – mesedráma
• Weöres Sándor: Csalóka Péter (r.: Ecsedi Erzsébet) – zenés nem-mesejáték
• Az úrnő, a pór, a két hajadon leányzó és az özvegyember (r.: B. Péter Pál) – vásári
komédia
• Somogyi István: Fehérlófia (r.: Somogyi István) – bábos mesejáték
• Katona Imre: Székely Betlehemes (r.: Katona Imre) – misztériumjáték
• Fülemüle (r.: Pilnay Sára) –stúdió I. évfolyam bemutató
S az idei, 2011-es bemutatók:
• Csótavi huszárok (r.: Pilnay Sára) – III. éves gyerekstúdiósok vizsgaelőadása é
• Vásári komédiák (r.: B. Péter Pál) – III. éves színistúdiósok vizsgaelőadása,
• A kerekerdő négyszögletesítése (r.: B. Péter Pál) – mesejáték
• Az igazak (r.: Katona Imre) – dráma
• Vall(om)ások (r.: B. Péter Pál) – I. éves színistúdiósok vizsgaelőadása
• Akarva, akaratlan (r.: Pilnay Sára) – III. éves gyerekstúdiósok záró vizsgaelőadása
• Több lett enyém, mert szerettél (r.: Pilnay Sára) – III. éves színistúdiósok
vizsgaelőadása
• Tigris és hiéna (r.: Katona Imre) – dráma, nyári, szabadtéri produkció
• Ágacska (r.: Ecsedi Erzsébet)– III. éves színistúdiósok záró vizsgaelőadása
• A beszélő fa (r.: Marton Márió) – I. éves gyermekstúdiósok vizsgaelőadása

A teljes életutat is érdemes volna feltérképezni, írni az összes előadásról részletesen, a tagokról – az általuk bejárt utakról. De ennek az írásnak nem lehet ez a célja. Arról viszont szót kell ejteni, hogy a tevékenység folytatásához szükséges pénzt pályázati úton, saját bevételekből és támogatói segítséggel teremtik elő; hosszabb távú tervezésre azonban a színháznak eddig soha nem volt módja. Ahogy Nagy Gábor fogalmaz kérdésemre, mi volt a legnagyobb örömötök a 30 év alatt?: „Mindig az a legnagyobb örömünk, hogy megint túléltük! De nagy öröm minden évben a stúdiósok fejlődését látni. És a sok szakmai siker.”
A legnagyobb gondot kérdezni sem kell, már jön is a válasz: „Saját bevételeinket nem vagyunk képesek növelni. A támogatások komoly csökkenése végett esetleg változtatnunk kell az eddigi formánkon.” Az meg sem fordul a fejükben, hál’istennek, hogy esetleg abbahagyják, pedig…
olyamatosan
A művészi színvonalról, az előadásokról érdemes volna szintén bőven írni – jelen esetben ez is elmarad. Elégedjünk meg azzal, hogy folyamatos és érzékelhető fejlődés tanúi vagyunk esetükben. Mi a csoport erőssége, színház-esztétikai értelemben? Nyitottak és őszinték, és ez játékukon is átsüt. Akkor sikeresek, amikor hagyják magukon átfolyni a tanultakat, átadják magukat például a mozgással való kifejezés örömének. Kiválóan hasznosítják ismereteiket, amelyekkel megismerkedtek – például a commedia dell’ arte eszközeit, de nagyszerű érzékük van más stilizációs technikákhoz is. Korábbi előadásaik is mindig akkor voltak igazán kiemelkedőek, amikor eltértek a megszokottól, és véletlenül sem törekedtek a kőszínházi sémák használatára. Amitől én féltem őket, hogy ilyen tempó – s a nagyszámú előadásra való kényszer törekvés elvonja őket a komoly és elmélyült műhelymunkától. Anélkül pedig nincs valódi építkezés, s további fejlődés, de még szinten tartás se nagyon.
Meg kellene őrizniük nem csak a jelenlegi státuszt, de a reményt is, amit a többieknek adnak példájukkal, hogy lehet, és talán érdemes is – belső békéjük nyilván ezt üzeni – munka mellett is, áldozatok árán is, színházat csinálni. Hiszem, hogy ez messze nem az egyének exhibíciója csupán, de a közösségnek nyújtott öröm utáni vágy is.
És hogy hogyan viszonyul hozzájuk a település? Színháznak vagy színjátszó csoportnak tekinti őket? A már említett „hivatalos” jó kapcsolatok dicséretén túl, álljanak itt Nagy Gábor szavai: „A néző-gyerekek és szüleik egy része – még ha az utóbbiak nem is járnak hozzánk – egyértelműen A színházként kezelnek bennünket. Törzsközönségünk van, amely szintén a város színházának tekint minket. Ugyancsak így beszélnek rólunk elég sokan, ahogy hallja az ember az utcán, üzletekben stb. Társintézmények, főként az óvodák és az iskolák színházként néznek ránk. A város vezetői is, főként, ha dicsekednek velünk és eredményeinkkel, mégha közülük kevesen járnak is színházunkba. A leírtak állnak a kistérségre és a megyére is, minden területen. Messze túlnőttünk tehát azon, hogy egy színjátszó csoport volnánk – de a beletett munkánk is lényegesen több mint egy átlagos csoportté. De külsős – mára már nemcsak családtagok! – segítőink nélkül képtelenek lennénk erre a színvonalra”
Ahogy a külső szemlélő látja, a Soltis Lajos Színház valóban túllépett az amatőr színházi státuszon, s ezt akkor is ki kell mondanunk, ha nem vagyunk a kategorizálás pártján, s csak a jó színházban hiszünk. Bebizonyították ugyanakkor, hogy egy „települési színház”, amire az emberek – a települést vezető politikusok is – büszkék lehetnek, nem csak és nem feltétlenül hivatásos színészekből állhat. Most már egészen más gondokkal kell megküzdeniük, mint a többi amatőr (műkedvelő) csoportnak. Csak remélhetjük, hogy lesz erejük megtartani kiérdemelt státuszukat, s megtalálni a folytatást segítő lehetőségeket, megtartani és növelni respektjüket Celldömölkön, Vas megyében, az országban és határainkon túl is….
A csoportról további információk: www.soltisszinhaz.hu
2011. augusztus



Tóth Zsuzsanna

Pár gondolat, amit a film váltott ki belőlem:

Elmentem hozzátok,mint egy régi ismerős vagy egy régi színjátszó, viszont azt éreztem mikor kiléptem az ajtón, hogy otthonról megyek el! Jó volt erre az érzésre újra rátalálni.
Hisz életem meghatározó része vagytok! Büszke vagyok arra, hogy veletek lehettem! Nem tudom elmondani mennyi mindent tanultam és kaptam, mert még most is találok magamban olyan felfedezéseket, amik nem lehetnének, ha Ti nem vagytok! A színház szeretete örökre bele ivódott a vérembe.
Itt volt az első hely ahol azt éreztem fontos vagyok, ahol éreztem szükség van rám és megbecsülnek! Láttátok bennem azt, amit én nem. Nélkületek nem találom meg önmagamban azokat a csodálatos dolgokat, amiket felfedeztetek bennem! Hogy miket tanultam? Alázat, szeretet, kitartás, tisztelet, fegyelem, akarat, küzdés, lemondás, türelem. Ezek olyan alapokra helyzeték a fiatalkorom, hogy azóta is ezekből építkezem! Köszönöm nektek! Ez a Színház tényleg egy virágzó virág a sivár sivatagban, ami azért nem hervad el, mert a szeretet élteti! Oly mélyre gyökerezett ez által, hogy képes átvészelni a legkeményebb, legzordabb időszakot is!
De ma már tudom, hogy az ÉLET a leghatalmasabb színpad, az ember a legnagyobb szereplő és a sors a legjobb rendező!

Szeretettel
Kustos Orsi

Álmatlan, almátlan Álomevők, avagy a narval, a troll, a TIL, meg a SLASZ

Egy 12 napnyi nap meséje szubjektíven tőlemtől, Tromsöből

- tillat -

A fotók, videók már a facebookon, az üzenőfalak tele a jókívánságokkal, gratulációkkal, reményekkel a mielőbbi viszontlátásról, hol angolul, hol dánul, hol olvashatatlan cirill betűkkel, hol meg csak mosolygós smiley-kal. Én meg csak ülök a sötétben. Az égen nincsenek csillagok, a holdat is ellopták. A szemem nem bírja megszokni, nem tudok akklimatizálódni, visszavágyom…

Kavarognak és összefolynak az emlékek a fejemben, valahogy megpróbálom őket mégis rendszerezni.

Az biztos, hogy úgy kezdődött, hogy elindultunk. Bőröndmérlegelés, aztán irány Budapest. Sajnos a repülőn szétültettek minket, viszont így még viccesebb volt a szüzek harsány sikolya a felszállásnál (ki más, mint a mi Viktóriánk kettővel mögöttem). Dödi megtalálta elveszett családját - egy indiai házaspár ült mellette a gyerekeikkel, még chipsszel is megkínálták! Oslo, átszállás – 20 fok és napsütés, rémisztő árak – közösen vettünk vizet. A repülőn Márióval bedobtunk egy sört, állítólag fent nagyon üt és tényleg. Ajánlom mindenkinek, a hangulat remek volt.

Kedves norvég emberek kérdezgették tőlünk, hogy ugye nem egy szál pólóban akarunk leszállni? Ugye hoztunk kabátot? Mutogatták az újságban az időjárás előrejelzést: 6 fok, 6 fok, aztán melegszik 7 fok, 8 fok, talán lesz még 10 fok is… :S Na, itt egy kicsit megijedtünk!

Aztán elkezdett ereszkedni a gép. Szürke felhők mindenütt. Ereszkedünk. Még mindig felhők. Még mindig! Végre kijutottunk: havas hegyek, szúrós, éles szikla ormok, szürkék. Esik az eső. Alattunk a tenger! Már majdnem leérünk éééés méééég mindig víz van alattunk. Most zuhanunk??? Gyorsan megfogtuk egymás kezét, aztán egy nagy zökkenés, aztán még egy, még egy – partot értünk.

Éjjel 11 óra, még szürkületnek sem mondható világos. Eső és dermesztő hideg. Mondogattuk, hogy hideg lesz, de a 40 fokban képtelenség elképzelni a 6 fokot.

A reptéren már várt magyar kísérőnk. Ugye mindannyian tudjuk, hogy nincsenek véletlenek! Ő egy vajdasági srác, aki Norvégiába házasodott :)

Busszal vittek minket, és a reptéren összeszedett horvátokat és franciákat a szállásra. Egy iskola, az osztálytermekben IKEA vendégágyak, csomagolt matrac, huzat, ágynemű. Vacsi, aztán alvás.

Másnap nekivágtunk a városnak, irány a Kulturhuset. Dödi persze, mintha mindig is itt élt volna – az otthon átnézett térképekből – fejből sorolta az útvonalakat, hogy mi hol van, mit érdemes megnézni és hova menjünk most azonnal! Igen, ez az első napon történt! Regisztráció. Rohantunk a workshopokhoz, hogy legyen helyünk. Persze mindenre akartunk jelentkezni! Aztán leállított minket Iréne, hogy másoknak is hagyjunk helyet. Mint később kiderült a többi csapat nem volt ennyire lelkes, így mindenre befértünk, amire csak akartunk, sőt! Pippidú!

Arnold vett gumicsizmát, mert szétázott a cipője! (A későbbiekben nem igazán volt rá szüksége…)

Este a monacói csapat előadását néztük meg, ők voltak a 0. napon, mivel 2 évvel ezelőtt ők rendezték a fesztivált. A közönség állva tapsolt a végén, amit nagyon furcsálltunk, mert egyáltalán nem volt jó az előadás. A szerelemről szólt, nők, férfiak és a köztük megtörténő dolgok - kis tánccal, kis énekkel, sok ökörködéssel hol franciául, hol angolul. (Álomevők – nagyon másként)

A második nap a miénk volt. Abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy mi játszhattuk a 2011-es Tromsö Dialog Amatőr Színházi Világfesztivál nyitó előadását.

Délután Kulturhuset nagyszínpada. Kódos, kártyás öltözők - pihenő szobával - , fantasztikus technikával felszerelt színpad, rendkívül kedves díszletezők és technikusok. Na és az épphogy elkészült szekrényünk… (A miénket nem tudtuk elszállítani. Volt sok elképzelés: hajóval hozatjuk, vagy feladjuk postán, végül úgy döntöttünk, hogy kérünk a norvégoktól.) A szervezők abban reménykedtek az utolsó pillanatig, hogy valahol majd tudnak hasonló szekrényt vásárolni, mint a miénk, de nem így történt. Nekiálltak hát vékony falemezekből összeeszkábálni. A végeredmény egy dromedár wiking kocsmabejárat lett. A kiálló csavarokat és szögeket (voltak benne bőven) eltávolítottuk, majd beállítottuk a fényeket.

Egy órával az előadáskezdés előtt leszöktünk cigizni a kultúrház elé. Rengeteg ember gyűlt össze a megnyitóra; bábosok, karneváli jelmezekbe bújt emberek és lufik mindenfele.

Aztán a sok-sok ember 7 órakor beült a nézőtérre. A felkonferálás végén üdvrivalgás! Majd Merci bejött. Első jelenet vége – éljenző taps. Második jelenet – bravók szállnak, alig halljuk a zenekezdést. Angyalok kilépnek a szekrényből óriási nevetések, tapsvihar és ez így ment jelenetről jelenetre. Velünk éltek, együtt lélegeztünk! A vállaikra kaptak bennünket és mi szárnyaltunk! Mire az almaosztáshoz értünk már nem bírtak a helyükön ülni, ugráltak fel a gyümölcsökért, mindenki akart magának egyet, vagy kettőt. Még a harapott almákat is kikönyörögték. Majd állókép. Flash back - 1 másodperc síri csönd. Aztán akkora tapsvihar, mint még soha… Még most is libabőrözök! Adrenalin az egekben!!!

15 percen keresztül tapsoltak!

Az emlékgömböt alig bírta átadni a drága konferanszié bácsi, akit amúgy nagyon a szívünkbe zártunk. Ezúton is „Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak!

(Nem vagyok megfázva! Vagyis de. Na! Ez a „köszönöm szépen” norvégul.)

Az előadásunk után - és azóta is - hallgatjuk a gratulációkat és a köszönömöket, aki látta attól azért, aki nem, attól azért, mert csak a magyarokról hall és nagyon várja a következő előadásunkat! Az értékelésen a zsűri áradozott! Köztük ült, Pinczés István, a debreceni Csokonai Színházból – nagyon büszke volt ránk!

10 órakor megnéztük a dánok Doktor Faustusát - 3 szereplő: 2 lány és egy fiú. Rendkívül ötletes, sokfunkciós, kapucnis tréningruha szerű, fekete-lila jelmezben, a szerepeket váltogatva, a mondatokat nagyon gyakran ismételve adták elő a feldolgozást. Zene: Eminem! Ezt nagyon élveztük. Mint az később kiderült, az előadás is a jobbak közül való volt.

Másnap, az első előadás az oroszoké. Külön ültették a férfiakat és a nőket, egymással szembe! A szerelemről szólt. Interaktív játékokkal, üde frissességgel. Jól szórakoztunk! Főleg, hogy Vikit, Mercit is bevonták az előadásba. A fiú nézők szívecskéket tartottak felénk és szerelmet vallottak, a végén pedig össznépi ölelkezéssel zárult volna az előadás, ha nem vagyunk olyan bátortalanok.

Aztán két szörnyű előadás következett. A letteknek megörültünk – Tom Stoppard: After Magritte –t. (Az almaharapós, csókolózós jelenetünket az Álomevőkben csak Magritte-nek hívjuk a festménye után – kalapos férfifej, előtte zöld alma – ez ihlette meg Ritát.) Az előadás egyetlen jó pillanat az volt, amikor a lányt, akiről nem mondható el, hogy „lett” volna rajta télikabát, megcsapta a férfi a fenekén. Jó erősen! Mire az felkiáltott: „ A picsámma”. (Lett nyelven játszották az előadást és itt valami pizsamáról volt szó, de nekünk, magyaroknak ez másról szólt). Felnyerítettünk a teremben mindahányan voltunk! Persze Istvánt is beleértve. Szép emlék!

Aztán jöttek a csehek. A kupakolás, a falfestés, a kifli reszelés. A lány, aki ugrált az ágyon és úgy beverte a fejét, hogy az még nekünk is fájt! A szekrényünk, amit kölcsön kértek. Leverték játék közben a fogantyúját – itt, egy emberként kiáltott fel az egész közönség és nézett ránk! A szekrényből menyasszonyok léptek ki (mint mi 30-40 év múlva, pongyolában, de azért fátyollal a fejen, csokorral a kézben :) )

Este, néhányan elmentünk bulizni. Nagyon jól időzítettünk: a norvégok épp a „Midnight sun”-t búcsúztatták. Éjfélre már rengeteg ember hömpölygött a napfényes utcán. Minden szórakozóhely előtt - ezek inkább mondhatóak kocsmának - óriási sor kígyózott. Egyesével engedték be az embereket, de csak akkor, ha valaki kijött. Egy bárba bejutottunk. A biztonsági őre egy kedves román fiú volt. Bent heringparty várt minket.

Rajtunk kívül más nem nagyon táncolt, inkább csak ittak, meg lökdösődtek. Mi táncoltunk! Sokat! 3 órakor aztán felkapcsolták a villanyt, lehetett hazaindulni. (…) A kinti fényesség teljesen megbolondította a biológiai óránkat, egyáltalán nem voltunk még fáradtak. Így mikor visszaértünk a szállásra, örömmel vettük az egyik dán lány Anne meghívását. Menjünk a szobájukba, - mondta - irtózatosan nagy buli van! És tényleg!!! ELSŐ DÁN PARTY: (………..) Ami ott történt, az nem túl publikus, legyen elég annyi, hogy All day, All night 8X, aztán What the f*ck?????????? és a Dödi a wc-ben ébredt…

Másnap a horvátokkal kezdtünk. A szórólapjaikból hajtogatott papírcsónakokkal volt tele a Kulturhuset. Ezzel a csapattal találkoztunk már Kazincbarcikán és ugyanazzal a repülővel jöttünk Budapestről. A kezdeti, főleg lányok közti ellenszenv, méregetés hamar feloldódott és nagyon jóba lettünk velük. Az előadásukról megoszlanak a társulaton belül a vélemények, szép képeket használtak, szép effektek voltak benne, szépek a lányok és ügyesen táncolnak. Nekem mást nem adott. Ha Dödit kérdezitek, ő még a fejükön lévő agancsos koronáról mesélne nektek.

Este a németeket néztük meg. Ez a csapat került hozzánk a legközelebb, az én szívemhez mindenképp. A társulat minden tagja adoptált fiatal, a húszas éveikhez közelednek, kettő kivételével mindegyik színes bőrű. Előadásukban a hátrányos megkülönböztetés témakörét járták körül. Beszéltek másságukról és mindennapjaikról – nyersen, őszintén. Nagyon megragadó volt!

A következő napon nem láttunk jó előadást.

Peti és Márió ezt a biciklit a tengerből halászták ki!!! Egy karbonvázas versenybringa! Történtek furcsa dolgok...

A workshopokat kifelejtettem, pedig az előzőekben leírt három nap szerves részei voltak:

A norvég néptánc:

Peti, Dödi, Pepe, Dóri, Bálint - az első trollfik. A cseh előadásra már úgy jöttek, hogy át tudják ugrani a saját lábukat állóhelyben, meg fekvőtámaszt nyomva körbe-körbe tudnak ugrálni. No meg az alkoholfogyasztásnál tudnak jobb és szédítőbb módszert, ha az ember egy kicsit magán kívül akar kerülni. Na, hát kellőképpen felcsigáztak minket ahhoz, hogy másnap mi csajok is kipróbáljuk. Dóra már duplázott, Viki, Csenge, Merci és én nagy lelkesen nekivágtunk. Nem épp a legcsajosabb tánc, de nagyon szórakoztató! Trollként ugrabugrálsz. Aztán leguggolsz és úgy pörögsz. Hirtelen nyomsz egy fekvőtámaszt, aztán már tapsolsz is közben. Versenyzel, ki tud nagyobbat ugrani. Díszíted egy kistündéres láblebbentéssel és a végén lekoppintod a cipőd orrát.

Az elemeket szabadon váltogathatod!

Páros táncban ugrabugráltok és forogtok. Majd amikor a partnered megun, ordít egyet és választ egy másik hölgyeményt, akivel tovább ugrabugrál!

Éljen Sigurd, aki minderre megtanított minket! Tüssen takk! Olyannyira megtetszett a dolog, hogy dacára az izomláznak, elhatároztuk, másnap délelőtt a fiúkkal együtt ráismétlünk. Pláne miután láttuk, hogy az orosz fiúk már fel vannak iratkozva. :) Még a tromsöi újságba is bekerültünk. A legnagyobb képen épp Csenge ugrott egy hatalmasat.

Cirkuszi akrobatika:

Ide, mi lányok a második norvég néptánc után, elfáradva érkeztünk.

Nagy szerencsénk volt. Az utolsó foglalkozásra mentünk, ahova sokan nem jöttek el, bár feliratkoztak. Négyen voltunk Viki, Csenge, én és egy helyi fiú Sigurd. Nagyon sok idő jutott ránk és el tudtunk mélyedni abban, amiben akartunk. Először akrobatikáztunk egy kicsit (Köszi Ági a sok jót, amit Tőled tanultam! Nagy hasznát vettem!!! Tanultam újat is! :P ja és nagyon sokat pillangóztunk!) Aztán jött a tisu – rájöttem, hogy nincs karizmom, - aztán a trapéz. Valamelyik életemben majd cirkuszakrobata leszek, ez most már biztos!!!

A július 19-e rendhagyó volt, nem voltak előadások. Délelőtt egy „Bread and circus” című szimpóziumot tartottak a fesztivál résztvevőivel. Ezen közülünk Peti vett részt. Ezúton is hála és köszönet! Nagyon sok szuper kontaktot szerzett itt, különböző országok delegáltjaival mind Magyarországnak, mind a színházunknak!

Mi, a társulat többi tagja elmentünk a tengerhez Barna Tibivel, akiről még egy sort sem írtam, pedig regényeket érdemelne!!!

Tibi egy világjáró. Egy fedeles fedélnélküli. Magát, csak lazán „Tor fia Flakonfi” – ként aposztrofáló srác 3 éve él kint Norvégiában. Jelenleg az ottani hajléktalanok újságját árulja, valamint flakonokat gyűjt az utcán. Ezzel a tevékenységgel, jól keres… Dicsekszik is vele. A Nemzeti Sportban is olvashattok róla… No, de ne szaladjunk ennyire előre! Drága Tibinek minden napra volt valami meglepetése, mindig hozott nekünk valamit. Hol sört, hol bort, hol óriás fagyit, csoki öntettel, hol söröskorsókat, hol cubai szivart!, hol meg a tegnapelőtti újság összes még fellelhető számát, amiben benne voltunk.

Szóval Tibi kitalálta, hogy mivel nincs sok pénzünk és ő mindenben szeretne nekünk segíteni, bérel egy buszt és két lehetőség közül választhatunk: elmegyünk a tengerhez – ez 30 km, vagy finn lappföldre, ez több mint 100 km. Idő szűke miatt döntöttünk a tenger mellett. (Az út így is másfél óra volt.) De, ami ott várt minket: zöld víz és fehér part. Mintha a Maldív-szigeteken lettünk volna. A párás buszból nézve még el is hittük. Aztán, amikor kiléptünk az ajtón, visszatértünk a norvég valóságba, az idő hűvös volt. A látvány így is elképesztő volt!
Aztán jött a kagylógyűjtés, lábmosás, csopikép és az eső. Nem sok időt tölthettünk ott. Indulnunk kellett vissza, de felejthetetlen marad! Az úton millió fjord kápráztatott minket szépségével és még rénszarvast is láttunk, nem is egyet! :)

Este a fesztivál partyba mentünk, a driv-be. Tromsö legelitebb és legdrágább szórakozóhelyére. Okosan bevásároltunk előre alkoholból, amit a rénszarvas vacsora és a furi, kelt tésztának kinéző és olyan ízű, cukrozott desszert után gondoltunk meginni, a parton. Sok más csoport is hasonlóképpen képzelte el az esti iszogatást. Nem sok nemzet tudta megengedni magának az 1000-1500 Ft-os korsó sört… Szóval sok nemzet fiaival együtt iszogatva kerestük a hasonlóságokat kultúránkban, műveltségünkben, aztán, hogy ki mit tud a másik országáról. Mi csillogtattuk a tudásunkat, de persze Magyarországról nem sok mindent tudtak. Szóval így szórakoztunk volna, élvezve az éjféli napsütést, mígnem jött a wiking néni és óráról órára méterről méterre hátrébb küldött minket, hogy ne a kocsma 20, aztán 30 majd 50 m-es körzetében igyunk. A bárba visszatérve aztán táskakutatást tartott. Szegény Arnoldtól nemcsak a söreit, de még a hátizsákját is elkobozta. Hmmm, azért ne csüggedjetek, nem szegte a kedvünk ez sem!

A bárban a norvég néptáncról ismert Júlia és bandája húzta a talpalávalót és mi roptuk a néptáncot, azaz roptuk volna, ha több lett volna a hely és, ha a sok két ballábas, aki lusta volt eljönni a workshopra nem tolakodott volna be elénk. Sebaj, mi jól éreztük magunkat! Főleg a fiúk, akik a wc-ben itták a whiskyt a Feröer-szigeteki barátokkal. Hazatérve a szállásra aztán ismét a dánok vendégszeretetét élvezhettük. Jött a szokásos: All day, all night 8X, What the f*ck? A többi nem nyilvános!

Másnap délután magunkhoz tértünk… Bekászálódtunk a városba. Megnéztük a finneket. Legyen elég annyi, hogy egy lány haláláról és temetéséről, majd üdvözüléséről(?) szólt a darab. Minden cselekedet, cselekvéssor percekig tartott. Utána meg is beszéltük a horvátokkal, hogy ideális volt az előadás apró szundikra. Elszenderedtél 5 percre, kinyitottad a szemed és még mindig nem változott semmi a színpadon.

Ezt követte a feröeriek Havgird c. előadása. Ez a második kedvenc!!! Egy fantasy, egy víz alatti társadalomról. Kis csoport életét mutatja be, akik mint kiderül vízi hullák, életük haláluk után a víz alatt folytatódik. Remek díszlet, remek jelmezek, remek fények. Sztori elég követhető, sztori guide-dal pedig érthető. Mínusz egyből néztem, nagyon magával ragadott, úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Bájos volt és tündéri! Nagyon meggratuláltuk őket! Ahogy hallottam, kaptak meghívást Magyarországra, remélem, mielőbb láthatom őket újra!

Ezután érkezett meg Rita, Angliából. Nagyon megörültünk egymásnak, Spanyolországban találkoztunk utoljára.

Az Argentinok előadására már együtt ültünk be. Jegyünk nem volt, de a szálláson nagyon összebarátkoztunk már a házaspárral, akik játszották a darabot (Gabriela & Mario, no és a kis Amparo: magukkal hozták egy év körüli kislányukat, aki egy tündérke. Én még nem láttam ilyen nyugodt, barátságos, mégis izgága, türelmes, boldog gyermeket. Sugárzott róla a szülei szeretete!). Kértük őket, hogy biztosítsanak nekünk helyet valahol a földön, vagy a székek előtt, mert látni akarjuk őket! Az előadás fantasztikus volt! A fesztivál legjobbja! Szótlan, kreatív, érthető és katartikus! A játékmód sajátos pantomim. Nagyon ügyes, hatásos és őszinte! Fantasztikus emberek ők ketten és a rendező is, aki velük volt. Sajnos nem beszélnek angolul, ami megnehezítette a kommunikációt és a további kapcsolattartást, de reménykedünk!

A következő napot smink workshoppal kezdtük. A képek magukért beszélnek! Nagyon élveztük! Itt is nagyon ügyesek voltunk. Az én sminkemet Dödi csinálta, Bálintét Dóra, Pepe fejlövését Viki. Közel egy óra alatt teljesen profi maszkokat hoztunk létre. Nagyon hasznos praktikákat tanultunk! A fiúk stage fightingon voltak. Utána egész este verekedtek.

Segítőnk, Antal, meghívott minket pizzázni a tromsöi művészek alkotóházába. Jó alkalom volt arra, hogy a betervezett Hungarian evening-et elpróbáljuk. Közben Tibi ment a Til (tromsöi foci csapat) – Paks meccsre. Amikor odaért kiderült, hogy el tudja intézni, hogy az egész csapatot bevigye a meccsre, ingyen :) Nem éltünk a lehetőséggel, mert már kikértük a pizzát és nagyon benne voltunk a dalolászásban. A meccs vége 0:3 lett, mi nyertünk. Másnap jöttek a hírek, hogy benne vagyunk a Nemzeti Sportban! Hogyan??? Hát Tibi az újságírók között foglalt helyet. Rögtön elkezdett velük beszélgetni – elmesélte az életét, hogy hogyan került ide, hogy milyen jól él itt Norvégiában és persze minket sem hagyott ki! Így kerültünk be a Nemzeti Sportba!

Vacsi után a litvánok tangó estjére siettünk. Fantasztikusan tudnak táncolni ezek a fiatalok. Páran, mivel egyáltalán nem voltunk álmosak éjfél körül kitaláltuk, hogy menjünk el a botanikus kertbe, úgyis tervben volt. Mindenkitől sok szépet hallottunk róla. Dödi mondta, fél óra alatt oda is érünk! Na, persze több mint egy órát mentünk, mire megtaláltuk a kertet. Hatalmas sziklakert, tele szebbnél szebb apró hegyi növényekkel. Innen csodáltuk a lebukni vágyó, de magát meggondoló és újra felkelő napot. Aztán irány haza! Siettünk, mert útközben jött a hír, hogy dán party készülődik. Röpke másfél óra alatt haza is értünk (eltévedéssel, erdőn átmászással és hídról leugrálással együtt). A partyra, ami az elsőn volt, az ablakon keresztül érkeztünk, aztán All day, all night 8X, What the f*ck? – ez volt az utolsó buli, mert a srácok másnap hazamentek :(

A következő napot az amerikaiak előadásával kezdtük. Frank Sinatra dalokat énekeltek – 2 férfi és 2 nő. Egymás után. A dalok között szóltak pár szót a közönséghez. Ők ezt színháznak, helyesebben musicalnek hívták… Este a litvánok előadását néztük. Ügyesen táncolnak, de ezt már láttuk tőlük tegnap is.

Délután érkezett a hír – Peti az elsők között volt, aki megtudta, hogy bomba robbant egy oslói kormányépületben, a miniszterelnököt akarta valaki felrobbantani. A levegő megfagyott. A szervezőkön láttuk, hogy nagyon meg vannak rémülve! Az amerikai előadás után feljöttek a színpadra és elcsukló hangon közölték, hogy mi történt, viszont azt ígérték, hogy a fesztivál folytatódik.

Este megérkezett az iráni csapat. Vízipipát hoztak. A szálláson leültünk mellé és másról nem is tudtunk beszélni, mint a robbantásról. Valami lövöldözésről is volt már szó és hogy meghaltak páran.

Másnap reggel aztán egy „Good Morning!” ébresztett minket. Bennem a vér is megfagyott. Rune, a fesztivál főszervezője jött be a szobánkba és közölte, hogy a ma esti, a fesztivált záró előadásunkat lefújják és berekesztik a fesztivált. Mint mondta, az ámokfutó, aki a bombát robbantotta a detonáció után egy baloldali ifjúsági táborba ment, ahova hivatalos volt a miniszterelnök. A férfi a szigeten közel 100 fiatalt ölt meg, alig maradtak túlélők! Sokkolt minket a hír!!!

Peti és Bálint, már délelőtt bementek a városba megvenni az almákat, őket utána érte a hír, hogy nem lesz előadás. Mire beértünk a Kulturhustbe már mindenhol gyertyák voltak. Az emberek ültek az előtérben, a szervezők futkostak föl-alá. Mindenkit nagyon mélyen megrendítettek a történtek.

Rita egyből elkezdett gondolkozni, hogy hogyan tudnánk kifejezni közösen, mi és a többi fellépő, hogy osztozunk a norvégok fájdalmában. Azt javasolta, hogy a kultúrház előtt csináljuk meg az én jelenetemet az Álomevőkből (almagyertyák fölött síró lány), több lánnyal, akikhez, aki akar, befeküdhet. A szervezők köszönték a gesztust, de nem akartak semmi ilyesmit. Náluk ez, ilyen esetben úgy szokás, hogy magukba zárkóznak, és egyedül gyászolnak.

Az irániak ragaszkodtak az előadásuk megtartásához, azt mondták a szeretetről és a békéről szól a darabjuk és mindenképpen szeretnék eljátszani. Hat órakor beültünk megnézni. Egy nagyon gyermeteg, „kisvakond” hümmögéssel előadott darab egy virágról, felnőtt emberek püfölik egymást, a sztori 10 percben kibontakoztatható, ők mégis húzták több mint egy órán át. Ezt végignézve még nagyobb volt a fájdalmunk. Mi mennyivel többet tudtunk volna adni ezeknek az embereknek! Hogy várta mindenki a mi előadásunkat! Rettentő csalódottak voltunk! Valaki elvette az almáinkat! Ott van a zsebünkben és nem tudjuk senkinek sem odaadni!

Az előadás után aztán a lépcsőkhöz mentünk, ahol már annyi mécses égett, ahány áldozat volt. Virágok és zászlók jelezték a fesztiválrésztvevők együttérzését. Mi elénekeltük a „Sej, elaludtam” c. népdalt. Kis körben, a performansz jelleget kerülve, csak halkan, magunknak. Megállt körülöttünk a levegő! Ahogy énekeltük síri csönd lett az utcán. Azt hiszem, ennek a dalnak a hatására sokunkban a helyére került a történések helyes megítélése. Az almáinkat felszeleteltük és kiosztottuk az emberek között.

A szállásra visszatérve tartottunk egy megbeszélést Ritával, az érzéseinkről, állapotunkról és az Álomevők további sorsáról. Rita nagyon csalódott volt, hogy nem látta az előadást, viszont közösen rájöttünk, hogy miért is kellett neki eljönnie. Azért, hogy velünk legyen! Hogy újra egymásra találjunk! Az Álomevők életben tartását mindenki nagyon fontosnak tartja! Sárát felvették Kaposvárra! Nélküle már nem ugyanaz lesz, de született egy olyan megoldási lehetőség, amitől más lesz ugyan minden, de jó! Reményekkel teli várakozástól fűtve fejeztük be a beszélgetést.

Utána tartottunk egy kis búcsú bulit. Utoljára voltunk itt együtt a németekkel, feröeriekkel, litvánokkal. Nagyon megszerettük őket és fájdalmas volt az elválás. Az elmaradt Hungarian eveninget is megtartottuk, bár nem olyan szervezetten, mint ahogy terveztük. Pepe talált egy dobot és sámándalokat énekeltünk. Nagyon tetszett mindenkinek!

Ez a teljes szivárvány zárta végül a fesztivált, alatta énekeltünk és az ég különös színekben játszott.

Másnapra a többség elutazott, a litvánokkal maradtunk a szálláson. A héten már többször terveztük, hogy felmászunk a hegyre a híd túloldalán, de az időjárás mindig közbeszólt. Így kellett lennie, mert az utolsó ott töltött napunk csodás napsütésben és „melegben telt”. A csapat fele a libegőt választotta a feljutáshoz, de a keménymag a mászást. Én is a mászókhoz csatlakoztam. Nem bántam meg, de utólag belegondolva nagyon merész elhatározás volt. Mivel nem ismertük az útvonalakat, a legmeredekebb, leggyorsabbnak tűnő, nyílegyenes ösvényt választottuk a libegő alatt. Útközben háromszor meghaltam és újjászülettem, de felértünk. Odafönn gyönyörű kilátás, apró tószemek, jéggé fagyott hó várt ránk. Jó volt itt megpihenni. Kicsit mindenki egyedül lehetett. Átértékelhette a történteket és kezdhette tervezni az otthoni dolgokat. „Holnap megyünk haza!” Már ott tisztán láttuk, hogy, aki nem volt ott velünk nem érthetni meg, hogy mit éltünk át. Mekkora volt a sikerünk, mennyi szeretetet kaptunk, milyen kapcsolatok születtek, mit érzünk a szívünkben. Ezt csak mi tudjuk, akik ott voltunk! Azt hiszem, még soha nem volt ennyire együtt a csapat!

Nagyon elfáradtunk mire visszaértünk a szállásra. Azonban dacára a fáradtságnak, úgy döntöttünk, hogy nem fekszünk le. Az utolsó napsütéses éjszakát átvirrasztjuk együtt! Volt ott minden: játszótéren ökörködés, dalolászás, beszélgetés, goffri sütés, császármorzsa készítés, reggeli torna. A játszótér mellett lakó házból egyszer csak kijött egy nő a fiával, kicsit megijedtünk, hogy biztos hangosak vagyunk. Meglepetésünkre aztán párnákat hozott, hogy ne a földön üljünk és töménytelen mennyiségű joghurtot. :) Itt ilyenek az emberek… nagyon szeretik, ha a másiknak jó a kedve.

Még egy utolsó labdadobálás, jó nagy körben, együtt mindenkivel, aztán eljött az idő. Jött értünk a busz, hogy kivigyen minket a reptérre. Innen aztán már gyorsan történtek az események. A tromsöi reptéren a becsekkolás után még kifutottunk az ajtó elé, hogy egy utolsó pillantást vessünk a tájra, hogy még egy utolsót szippantsunk, abból az elképesztően tiszta levegőből (az isteni ózonból).

Oslóban négy órát vártunk az átszállásra, majd indulás, másfél óra múlva Budapest. Kiszálltunk a repülőből. Az időjárás ugyanolyan, mint, amit ott hagytunk Tromsöben. Különös. Azóta tapasztalom, hogy nem nyafogok, hogy miért nincs döglesztő meleg és miért esik az eső. Megszerettem az esőt!

A reptéren már vártak minket. Elkezdődött az élménybeszámoló. A hallgatóság kielégíthetetlen, mi nehezen tudjuk szavakba önteni és érthetően elmesélni mindazt, amit átéltünk. Röpke két óra múlva belépünk a mozi ajtaján. Itt minden ugyanúgy van, ahogy hagytuk. Mintha el sem mentünk volna… de ahogy a többiek arcára nézek, tudom, hogy sok minden változott. Sokkal többek vagyunk most, mint amikor elmentünk!

Most három nappal a hazaérkezés után, elmúlt éjfél. Még mindig nehezen szokom meg a sötétet, még mindig nem látszódnak a csillagok, sem a hold.

Nézegetem a képeket és nagyon jó érzés tölti el a szívemet. Hálás vagyok! Hálás vagyok az elmúlt öt évemért, az emberekért, a barátokért, a segítőinkért, a sok bizalomért, a hitért, a támogatásért, a nehézségekért, a sok szeretetért, a fájdalmakért, az előadásokért, a kudarcokért, a sikerekért, ezért a fantasztikus közösségért!

Tibi, Antal és az összes fesztiválrésztvevő és szervező! Mindent nagyon köszönünk, nem lehetünk elég hálásak nektek!

És köszönet mindenkinek, aki szereti az Álomevőket, mind ott voltatok velünk, a szívünkben!

Nos, így a végén nagyon köszönöm, hogy végigolvastad ezt a nem túl rövid beszámolót. Remélem tetszett! Ha csak egy hangyányit is át tudtam adni abból az élményből, amit átéltünk életünk leghosszabb napja alatt, már megérte, hogy leüljek leírni.

Köszönöm!!!

Celldömölk, 2011. július 29.

Nagy Zsuzsi