2011. március 9., szerda

dr. Sirató Ildikó levele a 2011. márc. 7-i Kerekasztal-beszélgetésre

Kedves Soltisosok, kedves celldömölkiek!

Manapság gyakran érezzük elveszettnek magunkat, reménytelennek, kilátástalannak a helyzetet és a jövőt, ez a mai alkalom is ilyenféle fájdalomból, hiányból fakadt. És sokszor érezzük némának is a hangunkat, ami senkihez sem juthat el, ami nem szól elég messzire, amit senki sem hall meg.
Pedig.
Pedig..., mondja bennem a kilátástalanságon fölülemelkedni igyekvő történész, az "öreg róka", aki már láttam és tudok sok mélypontot, sok nehézséget, sok tapasztalatot... 
Pedig...
A színházak históriájának tapasztalata szerint a színházcsináló közösségek útja, egyenként és együtt is mindig (tényleg mindig!) ilyen kilátástalannak, leküzdhetetlennek tűnő nehézségekkel volt kikövezve. Nincs pénz, kevés a figyelem, az értéknek nincs ára, mostohák vagyunk, vég nélkül csak adunk, sohasem kapunk... Igen. Így van. Így volt.
A legvirágzóbb kultúrkorszakokban, a legnagyobb színházak legkiemelkedőbb tehetségei, a vérprofik és a szívamatőrök is mindig így érezték. És sokszor tényszerűen is így volt. Színházra, intézményes színházcsináló közegre, infrastruktúrára és az emberre soha nem volt elég pénz, paripa, fegyver. A színház nem is lehet "rentábilis" (ezért sem, meg par excellence, definitíve sem...). Nem lehet haszonra játszani. De...
De... a működés alapfeltételeit valamiképp meg kell teremteni.
Első körben maguk a színházcsinálók teremtik, keresik meg maguknak. De hamar kiviláglik, hogy valójában SZÍNHÁZra nem a színésznek, szerzőnek, rendezőnek... van szüksége! Nem. Hanem a közönségnek!!!! Ez komoly!!
Ha a nézőnek nem volna szüksége arra, hogy a színház tükrében mossa meg arcát, akkor egyáltalán nem is volna színház. Egyáltalán nem lenne!!!! De van! Volt és van, több ezer éve már -- és sokezer évig bizonyosan lesz is még!
No, de ez kit vigasztal?! Senkit sem.
A tanulság mégis benne van a fentiekben: a közönségnek van szüksége a színházra, a közösségnek, amiből a színházat létrehozni képes tehetség kibontakozott! Annak a közegnek, közösségnek/közönségnek, amelynek és amelyről szól.
Ha a közösség és intézményei (vezető testületei, kulturális cselekvői és pénzbirtokosai) nem veszik ezt észre és nem tudatosul bennük a saját feladatuk, hát meg kell szólalni és érdemes, meglátjátok!!!!
Ady sorai jutnak az eszembe a Tűz csiholóiról! Emlékezzetek csak vissza! "mert bátrak voltak, akik mertek"... Meg az Álomevők... A Tiétek! És Arany pesszimista biztatásai. És Madách gyökérig mély optimizmusa.
A városnak kell a színház. És a történelem tanulsága szerint (bár az időt nem én mérem, de az irány egészen biztos!!!!), ahol szükség van színházra (és könyvtárra és zeneiskolára és játszótérre és gyógyfürdőre és kegyhelyre és forrásra és...), ott a közösség saját magának létrehozza, megteremti azt! És nem valahonnan máshonnét, nem fölülről, nem idegenektől, ismeretlenektől várhatjuk a segítséget, az erőt, a pénzt. Nem. Csak a közösség maga tudja létrehozni magának, amire szüksége van.
Celldömölkön itt a Soltis Lajos Színház. Hát hagyjuk, hogy legyen! Mert a Soltis a celldömölkieké! A városé és a környéké. Az iskolásoké és a könyvtárosoké, a bolti eladóké és a vasutasoké, a gyógyszerészeké és a polgármesteré, a zenészeké és a szőlőtermelőké és a benzinkutasoké és a tanároké és a pékeké és a diákoké és...
És lépegetni kell azon az időben meghatározhatatlan, de irányát tekintve biztos úton! Kell, hiszen megállni nem lehet.
S az is biztos, hogy a színházcsinálók tudják, milyen színházban és melyikben akarnak és tudnak dolgozni! Ez is történelmi tanulság ám! Meg kell hát adni nekik az esélyt, hogy segítsenek a közösségnek és a döntéshozóknak a lehetséges legjobb megoldás megtalálásában.
A színház a történelmi időkben igen sokszor székelt a vásártéren. Amit manapság piacnak szoktunk mondani. És, persze, sokszor élt társbérletben más kultúrintézményekkel is. 
De legjobban a közönségével szeret folytonos kapcsolatban, forgatagban létezni a színház. Egész nap. 
És így van ez a történeti időben is. Régi házak folyton újjá válnak a fiatalok és a naponta újként érkező közönség akaratából és erejéből... És ez a folyamat nem áll meg magától. Csak ha megállítják.
Hát jó lenne, ha Celldömölkön nem állítaná meg senki és semmi sem a természetes, a szerves, az áramló találkozási lehetőséget a színház és közönsége közt.
Színházat, persze, mindenhol lehet csinálni, és "ingyen" is lehet. De az útnak azt a szakaszát a Soltis már elhagyta régen! Ők tudják, hol és mennyiért tudnak jó színházat csinálni. A bitzonytalanság és reménytelenség ne sújtsa őket (és a közönségüket) jobban a többieknél! Legyen erő a városban, a közönségben/közösségben, hogy szorzójel lehessen a színházcsinálók ereje és akarata meg tehetsége mellett!
Hadd működjön a színház, ahogyan kell! És ahogyan mindenkinek kell!
Sajnálom, hogy ma nem lehetek Celldömölkön -- jó volna látni, hogy a pénztelen kilátástalanságot hogyan győzi le az emberek közös akarata és ereje, ahogyan már néhányszor -- ott is!!! -- volt részem a jelenlét fölemelő örömében valami hasonló helyzetekben, amikor az összegyűltek, az együtt lévők, az együvé tartozók megérezték, hogy csakis rajtuk magukon múlik, hogy létrejöjjön, hogy működhessen, hogy csakis rajtuk múlik, hogy elég erősen akarják -- s akkor győznek!
A Soltis Színház színházcsinálói mindig győznek a színpadon! A celldömölkiek is győzni fognak, remélhetőleg nem is nagyon sokára, hogy láthatják győzni őket folyamatosan és biztos lábakon! Egyszer majd a város színházaként akár.
Ezt kívánom Mindannyiunknak.
Elég patetikusan fogalmaztam ma tematikusan, remélem! Azért, hogy ne a matematika győzzön!!! (Ezért meg elnézést!) Szertettel és tisztelettel: Ildikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése