2011. július 29., péntek

Álmatlan, almátlan Álomevők, avagy a narval, a troll, a TIL, meg a SLASZ






Egy 12 napnyi nap
meséje szubjektíven tőlemtől, Tromsöből

- tillat -

A fotók, videók már a facebookon, az üzenőfalak tele a jókívánságokkal, gratulációkkal, reményekkel a mielőbbi viszontlátásról, hol angolul, hol dánul, hol olvashatatlan cirill betűkkel, hol meg csak mosolygós smiley-kal. Én meg csak ülök a sötétben. Az égen nincsenek csillagok, a holdat is ellopták. A szemem nem bírja megszokni, nem tudok akklimatizálódni, visszavágyom…

Kavarognak és összefolynak az emlékek a fejemben, valahogy megpróbálom őket mégis rendszerezni.

Az biztos, hogy úgy kezdődött, hogy elindultunk. Bőröndmérlegelés, aztán irány Budapest. Sajnos a repülőn szétültettek minket, viszont így még viccesebb volt a szüzek harsány sikolya a felszállásnál (ki más, mint a mi Viktóriánk kettővel mögöttem). Dödi megtalálta elveszett családját - egy indiai házaspár ült mellette a gyerekeikkel, még chipsszel is megkínálták! Oslo, átszállás – 20 fok és napsütés, rémisztő árak – közösen vettünk vizet. A repülőn Márióval bedobtunk egy sört, állítólag fent nagyon üt és tényleg. Ajánlom mindenkinek, a hangulat remek volt.

Kedves norvég emberek kérdezgették tőlünk, hogy ugye nem egy szál pólóban akarunk leszállni? Ugye hoztunk kabátot? Mutogatták az újságban az időjárás előrejelzést: 6 fok, 6 fok, aztán melegszik 7 fok, 8 fok, talán lesz még 10 fok is… :S Na, itt egy kicsit megijedtünk!

Aztán elkezdett ereszkedni a gép. Szürke felhők mindenütt. Ereszkedünk. Még mindig felhők. Még mindig! Végre kijutottunk: havas hegyek, szúrós, éles szikla ormok, szürkék. Esik az eső. Alattunk a tenger! Már majdnem leérünk éééés méééég mindig víz van alattunk. Most zuhanunk??? Gyorsan megfogtuk egymás kezét, aztán egy nagy zökkenés, aztán még egy, még egy – partot értünk.

Éjjel 11 óra, még szürkületnek sem mondható világos. Eső és dermesztő hideg. Mondogattuk, hogy hideg lesz, de a 40 fokban képtelenség elképzelni a 6 fokot.

A reptéren már várt magyar kísérőnk. Ugye mindannyian tudjuk, hogy nincsenek véletlenek! Ő egy vajdasági srác, aki Norvégiába házasodott :)

Busszal vittek minket, és a reptéren összeszedett horvátokat és franciákat a szállásra. Egy iskola, az osztálytermekben IKEA vendégágyak, csomagolt matrac, huzat, ágynemű. Vacsi, aztán alvás.

Másnap nekivágtunk a városnak, irány a Kulturhuset. Dödi persze, mintha mindig is itt élt volna – az otthon átnézett térképekből – fejből sorolta az útvonalakat, hogy mi hol van, mit érdemes megnézni és hova menjünk most azonnal! Igen, ez az első napon történt! Regisztráció. Rohantunk a workshopokhoz, hogy legyen helyünk. Persze mindenre akartunk jelentkezni! Aztán leállított minket Iréne, hogy másoknak is hagyjunk helyet. Mint később kiderült a többi csapat nem volt ennyire lelkes, így mindenre befértünk, amire csak akartunk, sőt! Pippidú!

Arnold vett gumicsizmát, mert szétázott a cipője! (A későbbiekben nem igazán volt rá szüksége…)

Este a monacói csapat előadását néztük meg, ők voltak a 0. napon, mivel 2 évvel ezelőtt ők rendezték a fesztivált. A közönség állva tapsolt a végén, amit nagyon furcsálltunk, mert egyáltalán nem volt jó az előadás. A szerelemről szólt, nők, férfiak és a köztük megtörténő dolgok - kis tánccal, kis énekkel, sok ökörködéssel hol franciául, hol angolul. (Álomevők – nagyon másként)

A második nap a miénk volt. Abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy mi játszhattuk a 2011-es Tromsö Dialog Amatőr Színházi Világfesztivál nyitó előadását.

Délután Kulturhuset nagyszínpada. Kódos, kártyás öltözők - pihenő szobával - , fantasztikus technikával felszerelt színpad, rendkívül kedves díszletezők és technikusok. Na és az épphogy elkészült szekrényünk… (A miénket nem tudtuk elszállítani. Volt sok elképzelés: hajóval hozatjuk, vagy feladjuk postán, végül úgy döntöttünk, hogy kérünk a norvégoktól.) A szervezők abban reménykedtek az utolsó pillanatig, hogy valahol majd tudnak hasonló szekrényt vásárolni, mint a miénk, de nem így történt. Nekiálltak hát vékony falemezekből összeeszkábálni. A végeredmény egy dromedár wiking kocsmabejárat lett. A kiálló csavarokat és szögeket (voltak benne bőven) eltávolítottuk, majd beállítottuk a fényeket.

Egy órával az előadáskezdés előtt leszöktünk cigizni a kultúrház elé. Rengeteg ember gyűlt össze a megnyitóra; bábosok, karneváli jelmezekbe bújt emberek és lufik mindenfele.

Aztán a sok-sok ember 7 órakor beült a nézőtérre. A felkonferálás végén üdvrivalgás! Majd Merci bejött. Első jelenet vége – éljenző taps. Második jelenet – bravók szállnak, alig halljuk a zenekezdést. Angyalok kilépnek a szekrényből óriási nevetések, tapsvihar és ez így ment jelenetről jelenetre. Velünk éltek, együtt lélegeztünk! A vállaikra kaptak bennünket és mi szárnyaltunk! Mire az almaosztáshoz értünk már nem bírtak a helyükön ülni, ugráltak fel a gyümölcsökért, mindenki akart magának egyet, vagy kettőt. Még a harapott almákat is kikönyörögték. Majd állókép. Flash back - 1 másodperc síri csönd. Aztán akkora tapsvihar, mint még soha… Még most is libabőrözök! Adrenalin az egekben!!!

15 percen keresztül tapsoltak!


Az emlékgömböt alig bírta átadni a drága konferanszié bácsi, akit amúgy nagyon a szívünkbe zártunk. Ezúton is „Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak! Tüssen tak!

(Nem vagyok megfázva! Vagyis de. Na! Ez a „köszönöm szépen” norvégul.)

Az előadásunk után - és azóta is - hallgatjuk a gratulációkat és a köszönömöket, aki látta attól azért, aki nem, attól azért, mert csak a magyarokról hall és nagyon várja a következő előadásunkat! Az értékelésen a zsűri áradozott! Köztük ült, Pinczés István, a debreceni Csokonai Színházból – nagyon büszke volt ránk!

10 órakor megnéztük a dánok Doktor Faustusát - 3 szereplő: 2 lány és egy fiú. Rendkívül ötletes, sokfunkciós, kapucnis tréningruha szerű, fekete-lila jelmezben, a szerepeket váltogatva, a mondatokat nagyon gyakran ismételve adták elő a feldolgozást. Zene: Eminem! Ezt nagyon élveztük. Mint az később kiderült, az előadás is a jobbak közül való volt.

Másnap, az első előadás az oroszoké. Külön ültették a férfiakat és a nőket, egymással szembe! A szerelemről szólt. Interaktív játékokkal, üde frissességgel. Jól szórakoztunk! Főleg, hogy Vikit, Mercit is bevonták az előadásba. A fiú nézők szívecskéket tartottak felénk és szerelmet vallottak, a végén pedig össznépi ölelkezéssel zárult volna az előadás, ha nem vagyunk olyan bátortalanok.

Aztán két szörnyű előadás következett. A letteknek megörültünk – Tom Stoppard: After Magritte –t. (Az almaharapós, csókolózós jelenetünket az Álomevőkben csak Magritte-nek hívjuk a festménye után – kalapos férfifej, előtte zöld alma – ez ihlette meg Ritát.) Az előadás egyetlen jó pillanat az volt, amikor a lányt, akiről nem mondható el, hogy „lett” volna rajta télikabát, megcsapta a férfi a fenekén. Jó erősen! Mire az felkiáltott: „ A picsámma”. (Lett nyelven játszották az előadást és itt valami pizsamáról volt szó, de nekünk, magyaroknak ez másról szólt). Felnyerítettünk a teremben mindahányan voltunk! Persze Istvánt is beleértve. Szép emlék!

Aztán jöttek a csehek. A kupakolás, a falfestés, a kifli reszelés. A lány, aki ugrált az ágyon és úgy beverte a fejét, hogy az még nekünk is fájt! A szekrényünk, amit kölcsön kértek. Leverték játék közben a fogantyúját – itt, egy emberként kiáltott fel az egész közönség és nézett ránk! A szekrényből menyasszonyok léptek ki (mint mi 30-40 év múlva, pongyolában, de azért fátyollal a fejen, csokorral a kézben :) )

Este, néhányan elmentünk bulizni. Nagyon jól időzítettünk: a norvégok épp a „Midnight sun”-t búcsúztatták. Éjfélre már rengeteg ember hömpölygött a napfényes utcán. Minden szórakozóhely előtt - ezek inkább mondhatóak kocsmának - óriási sor kígyózott. Egyesével engedték be az embereket, de csak akkor, ha valaki kijött. Egy bárba bejutottunk. A biztonsági őre egy kedves román fiú volt. Bent heringparty várt minket.

Rajtunk kívül más nem nagyon táncolt, inkább csak ittak, meg lökdösődtek. Mi táncoltunk! Sokat! 3 órakor aztán felkapcsolták a villanyt, lehetett hazaindulni. (…) A kinti fényesség teljesen megbolondította a biológiai óránkat, egyáltalán nem voltunk még fáradtak. Így mikor visszaértünk a szállásra, örömmel vettük az egyik dán lány Anne meghívását. Menjünk a szobájukba, - mondta - irtózatosan nagy buli van! És tényleg!!! ELSŐ DÁN PARTY: (………..) Ami ott történt, az nem túl publikus, legyen elég annyi, hogy All day, All night 8X, aztán What the f*ck?????????? és a Dödi a wc-ben ébredt…

Másnap a horvátokkal kezdtünk. A szórólapjaikból hajtogatott papírcsónakokkal volt tele a Kulturhuset. Ezzel a csapattal találkoztunk már Kazincbarcikán és ugyanazzal a repülővel jöttünk Budapestről. A kezdeti, főleg lányok közti ellenszenv, méregetés hamar feloldódott és nagyon jóba lettünk velük. Az előadásukról megoszlanak a társulaton belül a vélemények, szép képeket használtak, szép effektek voltak benne, szépek a lányok és ügyesen táncolnak. Nekem mást nem adott. Ha Dödit kérdezitek, ő még a fejükön lévő agancsos koronáról mesélne nektek.

Este a németeket néztük meg. Ez a csapat került hozzánk a legközelebb, az én szívemhez mindenképp. A társulat minden tagja adoptált fiatal, a húszas éveikhez közelednek, kettő kivételével mindegyik színes bőrű. Előadásukban a hátrányos megkülönböztetés témakörét járták körül. Beszéltek másságukról és mindennapjaikról – nyersen, őszintén. Nagyon megragadó volt!

A következő napon nem láttunk jó előadást.

Peti és Márió ezt a biciklit a tengerből halászták ki!!! Egy karbonvázas versenybringa! Történtek furcsa dolgok...

A workshopokat kifelejtettem, pedig az előzőekben leírt három nap szerves részei voltak:

A norvég néptánc:

Peti, Dödi, Pepe, Dóri, Bálint - az első trollfik. A cseh előadásra már úgy jöttek, hogy át tudják ugrani a saját lábukat állóhelyben, meg fekvőtámaszt nyomva körbe-körbe tudnak ugrálni. No meg az alkoholfogyasztásnál tudnak jobb és szédítőbb módszert, ha az ember egy kicsit magán kívül akar kerülni. Na, hát kellőképpen felcsigáztak minket ahhoz, hogy másnap mi csajok is kipróbáljuk. Dóra már duplázott, Viki, Csenge, Merci és én nagy lelkesen nekivágtunk. Nem épp a legcsajosabb tánc, de nagyon szórakoztató! Trollként ugrabugrálsz. Aztán leguggolsz és úgy pörögsz. Hirtelen nyomsz egy fekvőtámaszt, aztán már tapsolsz is közben. Versenyzel, ki tud nagyobbat ugrani. Díszíted egy kistündéres láblebbentéssel és a végén lekoppintod a cipőd orrát.

Az elemeket szabadon váltogathatod!

Páros táncban ugrabugráltok és forogtok. Majd amikor a partnered megun, ordít egyet és választ egy másik hölgyeményt, akivel tovább ugrabugrál!

Éljen Sigurd, aki minderre megtanított minket! Tüssen takk! Olyannyira megtetszett a dolog, hogy dacára az izomláznak, elhatároztuk, másnap délelőtt a fiúkkal együtt ráismétlünk. Pláne miután láttuk, hogy az orosz fiúk már fel vannak iratkozva. :) Még a tromsöi újságba is bekerültünk. A legnagyobb képen épp Csenge ugrott egy hatalmasat.

Cirkuszi akrobatika:

Ide, mi lányok a második norvég néptánc után, elfáradva érkeztünk.

Nagy szerencsénk volt. Az utolsó foglalkozásra mentünk, ahova sokan nem jöttek el, bár feliratkoztak. Négyen voltunk Viki, Csenge, én és egy helyi fiú Sigurd. Nagyon sok idő jutott ránk és el tudtunk mélyedni abban, amiben akartunk. Először akrobatikáztunk egy kicsit (Köszi Ági a sok jót, amit Tőled tanultam! Nagy hasznát vettem!!! Tanultam újat is! :P ja és nagyon sokat pillangóztunk!) Aztán jött a tisu – rájöttem, hogy nincs karizmom, - aztán a trapéz. Valamelyik életemben majd cirkuszakrobata leszek, ez most már biztos!!!

A július 19-e rendhagyó volt, nem voltak előadások. Délelőtt egy „Bread and circus” című szimpóziumot tartottak a fesztivál résztvevőivel. Ezen közülünk Peti vett részt. Ezúton is hála és köszönet! Nagyon sok szuper kontaktot szerzett itt, különböző országok delegáltjaival mind Magyarországnak, mind a színházunknak!

Mi, a társulat többi tagja elmentünk a tengerhez Barna Tibivel, akiről még egy sort sem írtam, pedig regényeket érdemelne!!!

Tibi egy világjáró. Egy fedeles fedélnélküli. Magát, csak lazán „Tor fia Flakonfi” – ként aposztrofáló srác 3 éve él kint Norvégiában. Jelenleg az ottani hajléktalanok újságját árulja, valamint flakonokat gyűjt az utcán. Ezzel a tevékenységgel, jól keres… Dicsekszik is vele. A Nemzeti Sportban is olvashattok róla… No, de ne szaladjunk ennyire előre! Drága Tibinek minden napra volt valami meglepetése, mindig hozott nekünk valamit. Hol sört, hol bort, hol óriás fagyit, csoki öntettel, hol söröskorsókat, hol cubai szivart!, hol meg a tegnapelőtti újság összes még fellelhető számát, amiben benne voltunk.

Szóval Tibi kitalálta, hogy mivel nincs sok pénzünk és ő mindenben szeretne nekünk segíteni, bérel egy buszt és két lehetőség közül választhatunk: elmegyünk a tengerhez – ez 30 km, vagy finn lappföldre, ez több mint 100 km. Idő szűke miatt döntöttünk a tenger mellett. (Az út így is másfél óra volt.) De, ami ott várt minket: zöld víz és fehér part. Mintha a Maldív-szigeteken lettünk volna. A párás buszból nézve még el is hittük. Aztán, amikor kiléptünk az ajtón, visszatértünk a norvég valóságba, az idő hűvös volt. A látvány így is elképesztő volt!
Aztán jött a kagylógyűjtés, lábmosás, csopikép és az eső. Nem sok időt tölthettünk ott. Indulnunk kellett vissza, de felejthetetlen marad! Az úton millió fjord kápráztatott minket szépségével és még rénszarvast is láttunk, nem is egyet! :)

Este a fesztivál partyba mentünk, a driv-be. Tromsö legelitebb és legdrágább szórakozóhelyére. Okosan bevásároltunk előre alkoholból, amit a rénszarvas vacsora és a furi, kelt tésztának kinéző és olyan ízű, cukrozott desszert után gondoltunk meginni, a parton. Sok más csoport is hasonlóképpen képzelte el az esti iszogatást. Nem sok nemzet tudta megengedni magának az 1000-1500 Ft-os korsó sört… Szóval sok nemzet fiaival együtt iszogatva kerestük a hasonlóságokat kultúránkban, műveltségünkben, aztán, hogy ki mit tud a másik országáról. Mi csillogtattuk a tudásunkat, de persze Magyarországról nem sok mindent tudtak. Szóval így szórakoztunk volna, élvezve az éjféli napsütést, mígnem jött a wiking néni és óráról órára méterről méterre hátrébb küldött minket, hogy ne a kocsma 20, aztán 30 majd 50 m-es körzetében igyunk. A bárba visszatérve aztán táskakutatást tartott. Szegény Arnoldtól nemcsak a söreit, de még a hátizsákját is elkobozta. Hmmm, azért ne csüggedjetek, nem szegte a kedvünk ez sem!

A bárban a norvég néptáncról ismert Júlia és bandája húzta a talpalávalót és mi roptuk a néptáncot, azaz roptuk volna, ha több lett volna a hely és, ha a sok két ballábas, aki lusta volt eljönni a workshopra nem tolakodott volna be elénk. Sebaj, mi jól éreztük magunkat! Főleg a fiúk, akik a wc-ben itták a whiskyt a Feröer-szigeteki barátokkal. Hazatérve a szállásra aztán ismét a dánok vendégszeretetét élvezhettük. Jött a szokásos: All day, all night 8X, What the f*ck? A többi nem nyilvános!

Másnap délután magunkhoz tértünk… Bekászálódtunk a városba. Megnéztük a finneket. Legyen elég annyi, hogy egy lány haláláról és temetéséről, majd üdvözüléséről(?) szólt a darab. Minden cselekedet, cselekvéssor percekig tartott. Utána meg is beszéltük a horvátokkal, hogy ideális volt az előadás apró szundikra. Elszenderedtél 5 percre, kinyitottad a szemed és még mindig nem változott semmi a színpadon.

Ezt követte a feröeriek Havgird c. előadása. Ez a második kedvenc!!! Egy fantasy, egy víz alatti társadalomról. Kis csoport életét mutatja be, akik mint kiderül vízi hullák, életük haláluk után a víz alatt folytatódik. Remek díszlet, remek jelmezek, remek fények. Sztori elég követhető, sztori guide-dal pedig érthető. Mínusz egyből néztem, nagyon magával ragadott, úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Bájos volt és tündéri! Nagyon meggratuláltuk őket! Ahogy hallottam, kaptak meghívást Magyarországra, remélem, mielőbb láthatom őket újra!

Ezután érkezett meg Rita, Angliából. Nagyon megörültünk egymásnak, Spanyolországban találkoztunk utoljára.

Az Argentinok előadására már együtt ültünk be. Jegyünk nem volt, de a szálláson nagyon összebarátkoztunk már a házaspárral, akik játszották a darabot (Gabriela & Mario, no és a kis Amparo: magukkal hozták egy év körüli kislányukat, aki egy tündérke. Én még nem láttam ilyen nyugodt, barátságos, mégis izgága, türelmes, boldog gyermeket. Sugárzott róla a szülei szeretete!). Kértük őket, hogy biztosítsanak nekünk helyet valahol a földön, vagy a székek előtt, mert látni akarjuk őket! Az előadás fantasztikus volt! A fesztivál legjobbja! Szótlan, kreatív, érthető és katartikus! A játékmód sajátos pantomim. Nagyon ügyes, hatásos és őszinte! Fantasztikus emberek ők ketten és a rendező is, aki velük volt. Sajnos nem beszélnek angolul, ami megnehezítette a kommunikációt és a további kapcsolattartást, de reménykedünk!


A következő napot smink workshoppal kezdtük. A képek magukért beszélnek! Nagyon élveztük! Itt is nagyon ügyesek voltunk. Az én sminkemet Dödi csinálta, Bálintét Dóra, Pepe fejlövését Viki. Közel egy óra alatt teljesen profi maszkokat hoztunk létre. Nagyon hasznos praktikákat tanultunk! A fiúk stage fightingon voltak. Utána egész este verekedtek.

Segítőnk, Antal, meghívott minket pizzázni a tromsöi művészek alkotóházába. Jó alkalom volt arra, hogy a betervezett Hungarian evening-et elpróbáljuk. Közben Tibi ment a Til (tromsöi foci csapat) – Paks meccsre. Amikor odaért kiderült, hogy el tudja intézni, hogy az egész csapatot bevigye a meccsre, ingyen :) Nem éltünk a lehetőséggel, mert már kikértük a pizzát és nagyon benne voltunk a dalolászásban. A meccs vége 0:3 lett, mi nyertünk. Másnap jöttek a hírek, hogy benne vagyunk a Nemzeti Sportban! Hogyan??? Hát Tibi az újságírók között foglalt helyet. Rögtön elkezdett velük beszélgetni – elmesélte az életét, hogy hogyan került ide, hogy milyen jól él itt Norvégiában és persze minket sem hagyott ki! Így kerültünk be a Nemzeti Sportba!

Vacsi után a litvánok tangó estjére siettünk. Fantasztikusan tudnak táncolni ezek a fiatalok. Páran, mivel egyáltalán nem voltunk álmosak éjfél körül kitaláltuk, hogy menjünk el a botanikus kertbe, úgyis tervben volt. Mindenkitől sok szépet hallottunk róla. Dödi mondta, fél óra alatt oda is érünk! Na, persze több mint egy órát mentünk, mire megtaláltuk a kertet. Hatalmas sziklakert, tele szebbnél szebb apró hegyi növényekkel. Innen csodáltuk a lebukni vágyó, de magát meggondoló és újra felkelő napot. Aztán irány haza! Siettünk, mert útközben jött a hír, hogy dán party készülődik. Röpke másfél óra alatt haza is értünk (eltévedéssel, erdőn átmászással és hídról leugrálással együtt). A partyra, ami az elsőn volt, az ablakon keresztül érkeztünk, aztán All day, all night 8X, What the f*ck? – ez volt az utolsó buli, mert a srácok másnap hazamentek :(

A következő napot az amerikaiak előadásával kezdtük. Frank Sinatra dalokat énekeltek – 2 férfi és 2 nő. Egymás után. A dalok között szóltak pár szót a közönséghez. Ők ezt színháznak, helyesebben musicalnek hívták… Este a litvánok előadását néztük. Ügyesen táncolnak, de ezt már láttuk tőlük tegnap is.

Délután érkezett a hír – Peti az elsők között volt, aki megtudta, hogy bomba robbant egy oslói kormányépületben, a miniszterelnököt akarta valaki felrobbantani. A levegő megfagyott. A szervezőkön láttuk, hogy nagyon meg vannak rémülve! Az amerikai előadás után feljöttek a színpadra és elcsukló hangon közölték, hogy mi történt, viszont azt ígérték, hogy a fesztivál folytatódik.

Este megérkezett az iráni csapat. Vízipipát hoztak. A szálláson leültünk mellé és másról nem is tudtunk beszélni, mint a robbantásról. Valami lövöldözésről is volt már szó és hogy meghaltak páran.

Másnap reggel aztán egy „Good Morning!” ébresztett minket. Bennem a vér is megfagyott. Rune, a fesztivál főszervezője jött be a szobánkba és közölte, hogy a ma esti, a fesztivált záró előadásunkat lefújják és berekesztik a fesztivált. Mint mondta, az ámokfutó, aki a bombát robbantotta a detonáció után egy baloldali ifjúsági táborba ment, ahova hivatalos volt a miniszterelnök. A férfi a szigeten közel 100 fiatalt ölt meg, alig maradtak túlélők! Sokkolt minket a hír!!!

Peti és Bálint, már délelőtt bementek a városba megvenni az almákat, őket utána érte a hír, hogy nem lesz előadás. Mire beértünk a Kulturhustbe már mindenhol gyertyák voltak. Az emberek ültek az előtérben, a szervezők futkostak föl-alá. Mindenkit nagyon mélyen megrendítettek a történtek.

Rita egyből elkezdett gondolkozni, hogy hogyan tudnánk kifejezni közösen, mi és a többi fellépő, hogy osztozunk a norvégok fájdalmában. Azt javasolta, hogy a kultúrház előtt csináljuk meg az én jelenetemet az Álomevőkből (almagyertyák fölött síró lány), több lánnyal, akikhez, aki akar, befeküdhet. A szervezők köszönték a gesztust, de nem akartak semmi ilyesmit. Náluk ez, ilyen esetben úgy szokás, hogy magukba zárkóznak, és egyedül gyászolnak.

Az irániak ragaszkodtak az előadásuk megtartásához, azt mondták a szeretetről és a békéről szól a darabjuk és mindenképpen szeretnék eljátszani. Hat órakor beültünk megnézni. Egy nagyon gyermeteg, „kisvakond” hümmögéssel előadott darab egy virágról, felnőtt emberek püfölik egymást, a sztori 10 percben kibontakoztatható, ők mégis húzták több mint egy órán át. Ezt végignézve még nagyobb volt a fájdalmunk. Mi mennyivel többet tudtunk volna adni ezeknek az embereknek! Hogy várta mindenki a mi előadásunkat! Rettentő csalódottak voltunk! Valaki elvette az almáinkat! Ott van a zsebünkben és nem tudjuk senkinek sem odaadni!

Az előadás után aztán a lépcsőkhöz mentünk, ahol már annyi mécses égett, ahány áldozat volt. Virágok és zászlók jelezték a fesztiválrésztvevők együttérzését. Mi elénekeltük a „Sej, elaludtam” c. népdalt. Kis körben, a performansz jelleget kerülve, csak halkan, magunknak. Megállt körülöttünk a levegő! Ahogy énekeltük síri csönd lett az utcán. Azt hiszem, ennek a dalnak a hatására sokunkban a helyére került a történések helyes megítélése. Az almáinkat felszeleteltük és kiosztottuk az emberek között.

A szállásra visszatérve tartottunk egy megbeszélést Ritával, az érzéseinkről, állapotunkról és az Álomevők további sorsáról. Rita nagyon csalódott volt, hogy nem látta az előadást, viszont közösen rájöttünk, hogy miért is kellett neki eljönnie. Azért, hogy velünk legyen! Hogy újra egymásra találjunk! Az Álomevők életben tartását mindenki nagyon fontosnak tartja! Sárát felvették Kaposvárra! Nélküle már nem ugyanaz lesz, de született egy olyan megoldási lehetőség, amitől más lesz ugyan minden, de jó! Reményekkel teli várakozástól fűtve fejeztük be a beszélgetést.

Utána tartottunk egy kis búcsú bulit. Utoljára voltunk itt együtt a németekkel, feröeriekkel, litvánokkal. Nagyon megszerettük őket és fájdalmas volt az elválás. Az elmaradt Hungarian eveninget is megtartottuk, bár nem olyan szervezetten, mint ahogy terveztük. Pepe talált egy dobot és sámándalokat énekeltünk. Nagyon tetszett mindenkinek!

Ez a teljes szivárvány zárta végül a fesztivált, alatta énekeltünk és az ég különös színekben játszott.

snapra a többség elutazott, a litvánokkal maradtunk a szálláson. A héten már többször terveztük, hogy felmászunk a hegyre a híd túloldalán, de az időjárás mindig közbeszólt. Így kellett lennie, mert az utolsó ott töltött napunk csodás napsütésben és „melegben telt”. A csapat fele a libegőt választotta a feljutáshoz, de a keménymag a mászást. Én is a mászókhoz csatlakoztam. Nem bántam meg, de utólag belegondolva nagyon merész elhatározás volt. Mivel nem ismertük az útvonalakat, a legmeredekebb, leggyorsabbnak tűnő, nyílegyenes ösvényt választottuk a libegő alatt. Útközben háromszor meghaltam és újjászülettem, de felértünk. Odafönn gyönyörű kilátás, apró tószemek, jéggé fagyott hó várt ránk. Jó volt itt megpihenni. Kicsit mindenki egyedül lehetett. Átértékelhette a történteket és kezdhette tervezni az otthoni dolgokat. „Holnap megyünk haza!” Már ott tisztán láttuk, hogy, aki nem volt ott velünk nem érthetni meg, hogy mit éltünk át. Mekkora volt a sikerünk, mennyi szeretetet kaptunk, milyen kapcsolatok születtek, mit érzünk a szívünkben. Ezt csak mi tudjuk, akik ott voltunk! Azt hiszem, még soha nem volt ennyire együtt a csapat!

Nagyon elfáradtunk mire visszaértünk a szállásra. Azonban dacára a fáradtságnak, úgy döntöttünk, hogy nem fekszünk le. Az utolsó napsütéses éjszakát átvirrasztjuk együtt! Volt ott minden: játszótéren ökörködés, dalolászás, beszélgetés, goffri sütés, császármorzsa készítés, reggeli torna. A játszótér mellett lakó házból egyszer csak kijött egy nő a fiával, kicsit megijedtünk, hogy biztos hangosak vagyunk. Meglepetésünkre aztán párnákat hozott, hogy ne a földön üljünk és töménytelen mennyiségű joghurtot. :) Itt ilyenek az emberek… nagyon szeretik, ha a másiknak jó a kedve.

Még egy utolsó labdadobálás, jó nagy körben, együtt mindenkivel, aztán eljött az idő. Jött értünk a busz, hogy kivigyen minket a reptérre. Innen aztán már gyorsan történtek az események. A tromsöi reptéren a becsekkolás után még kifutottunk az ajtó elé, hogy egy utolsó pillantást vessünk a tájra, hogy még egy utolsót szippantsunk, abból az elképesztően tiszta levegőből (az isteni ózonból).

Oslóban négy órát vártunk az átszállásra, majd indulás, másfél óra múlva Budapest. Kiszálltunk a repülőből. Az időjárás ugyanolyan, mint, amit ott hagytunk Tromsöben. Különös. Azóta tapasztalom, hogy nem nyafogok, hogy miért nincs döglesztő meleg és miért esik az eső. Megszerettem az esőt!

A reptéren már vártak minket. Elkezdődött az élménybeszámoló. A hallgatóság kielégíthetetlen, mi nehezen tudjuk szavakba önteni és érthetően elmesélni mindazt, amit átéltünk. Röpke két óra múlva belépünk a mozi ajtaján. Itt minden ugyanúgy van, ahogy hagytuk. Mintha el sem mentünk volna… de ahogy a többiek arcára nézek, tudom, hogy sok minden változott. Sokkal többek vagyunk most, mint amikor elmentünk!

Most három nappal a hazaérkezés után, elmúlt éjfél. Még mindig nehezen szokom meg a sötétet, még mindig nem látszódnak a csillagok, sem a hold.

Nézegetem a képeket és nagyon jó érzés tölti el a szívemet. Hálás vagyok! Hálás vagyok az elmúlt öt évemért, az emberekért, a barátokért, a segítőinkért, a sok bizalomért, a hitért, a támogatásért, a nehézségekért, a sok szeretetért, a fájdalmakért, az előadásokért, a kudarcokért, a sikerekért, ezért a fantasztikus közösségért!

Tibi, Antal és az összes fesztiválrésztvevő és szervező! Mindent nagyon köszönünk, nem lehetünk elég hálásak nektek!

És köszönet mindenkinek, aki szereti az Álomevőket, mind ott voltatok velünk, a szívünkben!

Nos, így a végén nagyon köszönöm, hogy végigolvastad ezt a nem túl rövid beszámolót. Remélem tetszett! Ha csak egy hangyányit is át tudtam adni abból az élményből, amit átéltünk életünk leghosszabb napja alatt, már megérte, hogy leüljek leírni.

Köszönöm!!!

Celldömölk, 2011. július 29.

Nagy Zsuzsi


4 megjegyzés:

  1. Gratulálok még egyszer (és majd még többször!!!!!)
    Zsuzsinak az íráshoz is!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó volt olvasni az élménybeszámolót.Szívből örülök, hogy a világon sokfelé meg tudjátok mutatni magatokat. További sok sikert kívánok!
    Nagy Éva (Prospero)

    VálaszTörlés