Szabó Attila írása:
Suttyó voltam még, alig túl a tízen, színházilag pláne, még azt se tudtam, mi fán, s miként, s micsodát terem, találkozás csak a tévé előtt ülve, s az iskolám nyekergő-toporgó önmuvelo színkörébe kerülve volt némi hangulatként a színházzal, némi kiabáló néni-bácsi-hangzavar, s az ő kiabálásukat mintául vevő mímelős, versmondós affektálás, amikor először találkoztam veletek, s általatok azzal a színházzal, ami már valóban a színház, nem csak kiabálós, nem csak mímelős, nemcsak a kül, nemcsak az afféle. Pedig nem is előadás volt az, még csak nem is színházterem, próba, jelmez, fény és egyéb, egyszerű jelenlét volt csupán, ahogy Sitkei kirándulásunkkor, mikor anyámapám a csonka torony réseit foltozgató balázsfecót éljenezte épp, ti meg elvonultatok mellettünk, együtt, tömött csoportban, s színházról beszéltetek, ti voltatok a Soltis Lajos Színkör vagy Sitkei Színkör akkor még, vagy még az se, vagy mifene, nem tudom, s nem tudtam azt akkor se még, csak áradtatok, elragadtatok, ahogy beszéltetek, ahogy jelen voltatok. Aztán nem is telt bele sok idő, és én is színházat, csapatot, vonulást, elragadtatást találtam Pápán, a középiskolámban. Kijutott ott a színházból, elragadtatásból, találkozásból rendesen, meg is fertőzött, fel is vértezett. Akkor tájt gyakran találkoztunk, fesztiválokon, vagy akár egymás előadásain. S akkor tájt már tudtam azt is, miért beszéltetek akkora hévvel, elánnal, gőzzel arról, ami közös munkánk lett: a színházról. Némi távolságtartással, de őszinte csodálattal csodáltam misztikus-mágikus előadásaitokat, Soltis, a Gábort, ahogy eszement naivitással és odaadással olyan egyszerű, falusi, őszinte emberek voltatok, hitesek, tágra nyíltak és gőzösek, ahogy pár évvel azelőtt láttalak benneteket vonulni. Akkor is és a színpadon is. Egyszerűségében volt valami ősi, valami mélyen emberi dilettantizmus, meztelen húsosság, ahogy a színpadon álltatok. Váltatok. Állatokká szinte, alázatos, szűkölő gnosztikusokká, mindentudóvá és semmittudó ösztönösökké, mint a dolgát végző, mint a kiszolgáltatott természet.
Később, már egyetemistaként Bocsárdi, Soltis, Solténszky keze között a tábor, amelyen, mint kezdő rendező vehettem részt, valahol a Vazsi Kulturpuzstaságban, sitkei csendet háborgatva durrant nagyot, öröm volt ott lenni, nézni, tanulni, tanulni, nézni. Hippisen, gitárral, tűzzel, dobbal, nádi hegedűvel. Akkor ott minden fiatal volt és reménytől duzzadt.
Aztán dolgoztunk is. Együtt, hamar hangot találva, talán a régi áradás visszhangjai hangoltak össze minket. Jó munka volt, gyors és velős. Hibákkal, nem hibákkal, mindegy az már, de együtt, és hiteset. Aztán dolgoztunk még egyet, az már fáradtabb volt, azt már nyögve nyeltük, akkor már szomorú lett minden, hogy miért így kell, miért nincs pénz, paripa, fegyver, hogy többet érdemelne egy színház, egy csapat, egy produkció.
Aztán megint eltelt pár év. Ti kikerekedtetek, évszámban persze, s erről ismét csak a pénz, paripa, fegyver jut eszembe, hogy hékás, zsűrorok, hékás, kulturcsinovnyik, nem az évszám a fontos, de mindenképp jelent valamit, érettség, folytonosság, szándék, kitartás, új és új nemzedék, s hogy milyen természetes lenne ez egy olyan országban, ahol egy amúgy sivár közegben kinő valami érték, ami életképes ennyi időn keresztül nől és nevel ki magából értékeket, színházat szerető fiatalokat, milyen természetes lenne az a pénz, paripa, fegyver.
De nem erről szeretnék beszélni. Nem az én hatásköröm, hál'isten, én csak az ünneplok között állok be a sorba, egyenmosollyal, egyenes beszéddel, nézve előre büszkén, s rúgva balra kettőt bokán, szúrva könyökkel jobbra, hogy na sorban álló kollégák, jó itt állni, jó őket nézni, vissza a múltba, előre a lehetőségek felé, hogy bíz nekem is közöm volt, hogy múlott rajtam is, hogy jó ebben részt venni, mert sodor, mert árad, mert megérint. Bokán rúg, oldalba könyörint ebben a fene nagy művészkedésben az az egyszerű mondat, hogy emberek vagyunk és színházat csinálunk, jól-rosszul, de hitesen.
Ti ilyenek vagytok nekem, hitesek, akarnokok, emberek. Fehérek közt európaiak.
Boldog férfikort, boldog harmincat, tettre kész, termékeny alkotást kívánok nektek szeretettel.
Szabó Attila
